George W. Bush álkonzervatív forradalma

n Kezdjük a gazdaságpolitikával és az amerikai kormány hosszú távú pénzügyi egyensúlyának megszüntetésével. A cél itt nyilvánvalóan az volt, hogy a szociális-jóléti állam pénzügyi válságának kiélezésével elérjék az állami újraelosztás visszaszorítását a gazdaságban. Törött tojásokból azonban nem lesz szükségszerűen rántotta: Bush masszív (és tovább növekvő) fiskális deficitje mást nem ösztönzött, csak a tőkeképzés tartós lassulása, a háztartások fogyasztása és a gazdasági növekedés miatti aggodalmat.

A fiskális politika természetesen csak a jéghegy csúcsa. A koreai acélmunkások azon tanakodhatnak, vajon mi lett a republikánus pártnak a szabad kereskedelem melletti történelmi elkötelezettségével. Az afrikai parasztok csodálkozhatnak, hogy miként csinálta vissza Bush - nem egy balos demokrata - az agrárszubvenciók részleges reformját, ami az őskonzervatív Newt Gingrich legbüszkébb vívmánya volt.

A Bush-kormányzat biztonságpolitikája több mint félelmet keltő: az elnök egyik manapság használatos kifejezésével élve rettenetes. Jelenleg az adminisztráció bennfentesei arról próbálják meggyőzni az elit újságírókat, hogy az elnök nem tévesztette meg a külvilágot Szaddám Huszein atomfegyverprogramjáról. Azt remélik, hogy az amerikaiak elfelejtik a biztos ígéreteket a katonai sétagaloppról és az amerikai-brit erőket virággal fogadó tömegről.

Tekintsünk el az ellentétes hírszerzési értesülések értelmezésének nehézségeiről szóló lapos mentegetőzéstől. A feltételezetten konzervatív adminisztrációban senki sem hallott Macchiavelli azon, 500 éves figyelmeztetéséről, hogy a száműzöttekben nem lehet bízni? Mint a szerző akkori írásában - Ahmed Csalabira és az Iraki Nemzeti Kongresszusra ma is értelmezhető módon - figyelmeztetett: "oly erős bennük a hazatérésre való vágy, hogy természetesnek hisznek számos dolgot, ami valójában nem igaz, amit még meg is toldanak, ezért amit hisznek és amiről azt mondják, hogy hiszik, az reménnyel tölthet el bárkit".

A Bush-kormányzat külpolitikájának legrettenetesebb vonatkozása az annak alapjául szánt, motiválóelméletben rejlik. Az adminisztráció szellemi szövetségesei naivnak mondták a Clinton-kormányzatot, mert az abban hitt, hogy a nemzetközi kapcsolatok irányítása egy pozitív szaldójú játék, amelyben minden fél nyerhet. A mostaniak nyíltan beszélnek Amerika azon érdekéről, hogy megőrizzék az ország - nemcsak abszolút, hanem relatív - gazdasági hatalmát. Mint a Chicagói Egyetemen Dan Drezner fogalmazott, Bush nemzetbiztonsági stratégiája abban áll, hogy "megakadályozza más nagyhatalmak felemelkedését, így biztosítván otthon a szabadság, a demokrácia és a prosperitás hosszú távú fejlődését".

Mit jelent azonban "más nagyhatalmak felemelkedésének megakadályozása"? Mit jelenthetne mást, mint azt, hogy "Kínát és Indiát a lehető leghosszabb ideig reménytelen szegénységben kell tartani"? Végtére is, ha a két ország a fejlett államok jövedelemviszonyaihoz képesti lemaradást csak félig be tudja hozni, a nagy népességszám önmagában is garantálni tudja a nagyhatalommá válást.

Indiának és Kínának nyilvánvalóan nem érdeke, hogy szegény maradjon, de Amerika nemzeti érdeke sem ez. A XIX. század végének és a XX. századnak a történelme arra int, hogy van valami egyedülállóan veszélyes a világbékére és a politikai józanságra abban, amikor a kultúráknak két generáció alatt át kell állniuk a szegény, falusi agrárgazdaságról a gazdag, városi, ipari (vagy posztindusztriális) életmódra. Ezen átmenetre esett Vilmos császár Németországának agresszív külpolitikája, az Oroszországot sújtó szenvedés Lenin és Sztálin általi fenntartása, Mao terrorja, Mussolini és Franco diktatúrája és a szörnyeteg náci rezsim.

Ennek alapján vajon tényleg az USA érdeke-e, hogy "megakadályozza más nagyhatalmak felemelkedését"? Nem kellene-e Amerika vezetőinek inkább azon időszak lerövidítésére törekedniük, amikor más társadalmak oly sebezhetők ama sátáni eszmékkel szemben, amelyek a XX. századot az emberiség történetének legvéresebb időszakává tették. Nem kellene-e inkább minimalizálni, semmint maximalizálni azt az időt, amíg a világnak szembe kell néznie a hindu nacionalista Indiával, Kína Vilmos-korával, vagy a weimari Oroszországgal?

A Bush-adminisztráció személyzetét már régen le kellett volna minden szinten cserélni. A világ nem engedheti meg magának, hogy az amerikai kormány magas szintjén olyan álkonzervatívok legyenek, akik nem a globális békéért és prosperitásért munkálkodnak, hanem egy veszélyes irányba térített geopolitikai stratégia megvalósításán.

Pótlás van bőven a republikánus párt ezen tisztviselőinek lecseréléséhez, léteznek fogékony, párbeszédre alkalmas államférfiak, akik Amerika nemzeti érdekét a globális gazdasági fejlődés elmozdításában, a sokoldalú együttműködésben keresik, egy olyan világban, amelyet az Egyesült Államok az elveivel vezet, nem pedig katonai hatalmával ural. Az előző Bush-kormányzat ilyen tisztviselőkkel volt feltöltve. Hol vannak ők most?