Adócsökkentések mellett és helyett

A most folyó választási kampány egyik kedvenc témája az adórendszer. Politikusaink persze pártállástól függően eltérően ítélik meg az elmúlt négy év folyamatait: a kormánypártok szerint számottevően csökkentek, az ellenzék szerint ugyanakkor nőttek az adóterhek. Abban ugyanakkor mintha konszenzus lenne, hogy az adóztatás mértékét a jövőben csökkenteni kell. Aggódva figyeli ezt a költségvetési szekértők egy része, akik attól tartanak, hogy a választási ígéretek akár részleges megvalósulása esetén is hosszú évekre elvész az államháztartás konszolidálásának esélye. Különösen úgy, hogy a kiadáscsökkentés kívánatos és lehetséges területeiről távolról sincs egyetértés.
De milyen is a magyar adórendszer nemzetközi összevetésben, illetve hogyan változott az adóterhelés időben? Ha az elmúlt tíz év folyamatait tekintjük, akkor azzal a meglepő ténnyel szembesülünk, hogy 1995–1997 között ugyan jelentősen (a GDP arányában 2,7 százalékponttal) csökkent az összes adóztatás, azóta viszont a GDP 39–40 százaléka között oszcillál, gyakorlatilag nem változott. Ez a ráta alacsonyabb ugyan, mint az eurózónában, de jelentősen magasabb, mint a többi visegrádi országban, a Baltikumról nem is beszélve. Ráadásul a nemzetközi trend egyértelműen csökkenő. A hasonló helyzetű országokhoz képest tehát nagyon is indokolható az adóterhek mértékének csökkentése. Az, hogy Magyarországon a teljes adóterhelés GDP-arányosan hosszú ideje változatlan, azt mutatja, hogy a közelmúltban végbement sok apró változás során nálunk legfeljebb az adórendszer szerkezete módosult érdemben.
Amennyiben elfogadjuk, hogy az adóterhek mérséklése indokolt, az a kérdés, hol csökkenthetők az adók, és hol célszerű ezeket esetleg növelni, netán új adónemeket bevezetni. Nemzetközi összevetésben nálunk egyértelműen magasak a fogyasztást és a munkát terhelő adók, még azzal együtt is, hogy számottevően kisebbek lettek az elmúlt tíz év folyamán. Csekély viszont a tőkejavak implicit adókulcsa. Más megközelítésben: kiugróan magas a termelés és az import adóztatása, de szemben a kilencvenes évek közepével, ma már alig haladják meg az európai átlagot a társadalombiztosítási járulékok. A jövedelem és a vagyon adóztatása eközben messze alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. Az egyes adónemek egymáshoz képesti ilyen aránya persze nem egyedülálló: általában hasonló szerkezet jellemző az új EU-tagországokra, de Görögországra is, vagyis azokra az országokra, amelyekben kisebb az adófizetési hajlandóság.
A bekövetkezett áfa- és szja-csökkentés, az iparűzési adó majdani eltörlése és bizonyos jövedéki adók esetleges mérséklése tehát a fejlettebb országokra jellemző szerkezet irányába mozdítja el a magyarországi adóztatást. Az államháztartási hiány csökkentésének, a versenyképesség és a fenntarthatóság szempontjainak szorításában azonban elkerülhetetlen a kérdés: honnan pótolható legalább egy része a kieső bevételeknek? A válasz aligha kétséges: az elkerülhetetlen fiskális stabilizáció részeként nem úszható meg valamiféle vagyonadó (leginkább az ingatlanadó) bevezetése. Az apróbb toldozgatások az államháztartás mai helyzetében már nem elegendők. Ez persze politikailag rendkívül keserű pirula, de az alternatív lehetőségek csak a kiadáscsökkentéshez köthetők.
Az persze tévhit, hogy az adórendszer változásaival megoldhatók Magyarország versenyképességi problémái. Ez nem is lehet önmagában valamiféle adóreform célja; a versenyképességi bajok orvoslása már a szélesebben értelmezett infrastruktúra (az oktatás, a közigazgatás és a munkapiac intézményei), illetve a szabályozás javításától remélhető.