Költségvetési fegyelem, avagy Európa potyautasai

A piac fegyelmező hatása természetesen nem tökéletes, nem tudja például elégséges mértékben észlelni a rejtett, jövőbeni fizetési esedékességeket (mint például a nyugdíj folyósítására tett ígéreteket). A fiskális fegyelemnek a piac általi kikényszerítése – az egyes államok belső, költségvetési eljárási rendjével együtt – képes volt mindazonáltal megakadályozni bármely nagyobb fiskális zavart a nagy válság óta.

Figyeljük meg viszont Európát. Az euró bevezetése előtt gyakorta robbant ki fiskális válság az egyes tagországokban – főleg a déli államokban –, s ez visszatérően vezetett inflációs hullámok létrejöttéhez. Miután azonban bevezették az egységes valutát, a fiskális válságokat többé már nem lehetett inflációval kezelni, mert a monetáris politika felett az Európai Központi Bank őrködik.

Az adott helyzetben a tagországok tehát nem folyamodhatnak a pénzhígítás eszközéhez, hogy megoldást találjanak a pénzügyi egyensúly hiányára, az egységes valuta ennek ellenére megengedi az egyes tagállamoknak mások hitelfelvételi képességének elbitorlását, a kedvenc költekezési szokásaik fenntartása és a politikai számonkérés elhalasztása érdekében, jobb idők eljövetelében reménykedve. Ennek a kiskapunak a bezárása végett hozta létre az EU a stabilitási és növekedési egyezményt, amely kimondja, hogy a költségvetési hiányokat a GDP három százaléka alatt kell tartani.

Németországban – a hajdan legóvatosabb és legfegyelmezettebb fiskális politikát folytató EU-tagállamban – nemrég derült ki, hogy az egymás utáni ötödik évben is megszegik az egyezményt, és még csak nem is mentegetőznek. A pénzügyminiszter, Peer Steinbrück jelezte, számít az Európai Bizottság szankcióira, mert magának a stabilitási paktumnak a sorsa válna kétségessé, ha Brüsszel nem lépne fel. Steinbrück azonban azt is világossá tette, hogy csak jelképes szankciókra számít a folyó évre várt, 3,4 százalékos GDP-arányos hiány miatt, nem pedig valamilyen jelentős büntetésre. Ez azt jelenti, hogy a stabilitási és növekedési egyezmény nem – vagy még nem – úgy működik, mint ahogyan azt eredetileg tervezték.

Mi a helyzet a piaci fegyelmezéssel? Vajon korlátozza-e Németország hajlandóságát a nagyobb deficitek és adósságok halmozására az, hogy a piac felismeri és bünteti azokat az államokat, amelyek romlani hagyják fiskális pozíciójukat? A válasz röviden: nem.

Az euróban fennálló államadósságok kamatai meglepően közel állnak egymáshoz. Eszerint a piac nem sokat törődik azzal, hogy az egyes országoknak eltérők az exportpotenciáljai a külső tartozások fedezetének kitermelésére. A piacok szemlátomást az egyes tagországok jelenlegi és előre jelzett adósság/GDP hányadosának különbözőségével sem foglalkoznak. Az Amszterdami Egyetemről Willem Buiter, a Londoni Egyetemről Anne Sibert úgy véli, hogy maga az Európai Központi Bank ássa alá a piacnak az óvatos fiskális politika kikényszerítésében játszott szerepét, mégpedig akkor, amikor válogatás nélkül fogadja el valamennyi tagállam kötvényét fedezetként. Az egyes tagálla-

mok kötvényeinek értékét tehát nem az adott gazdaság fundamentális mutatói határozzák meg, sokkal inkább az, hogy az Európai Központi Bank milyen feltételekkel fogadja el az adott papírt, és ez mindaddig így lesz, amíg bármilyen mennyiségű német adósság felhasználható lesz rövid lejáratú hitelek vagy likviditásteremtő repoműveletek fedezeteként. Az összes államadósság válogatás nélküli elfogadása likviditás fedezetéül azt jelenti, hogy lábbal tiporják az egyes hosszú lejáratú szuverén adósságok eltérő kockázati viszonyainak elemzését.

Hosszú távon mindez óriási veszélyeket hordoz. Mind a piac fegyelmező erejére, mind az egészséges fiskális menedzselésre szükség van ahhoz, hogy ésszerű esélyt lehessen teremteni a hoszszú távú árstabilitás megőrzéséhez. Figyelmen kívül lehet hagyni a gondatlan magatartásért járó piaci szankciókat vagy ki lehet iktatni a jövendő generációk védelmét célzó intézményi garanciákat, ez azonban elkerülhetetlenül súlyos kockázatokhoz vezet – talán nem ma vagy holnap, de egy nap bizonyosan, és akkor életünk végéig.

Amint az idő halad, az egységes valuta és bevezetésének módja egyre több kellemetlenséget okoz. Az euróövezet egészében a gazdaságpolitika túlságosan deflációs hatású. Hiányoznak azok a transzferműveletek, amelyek az egységes valutát elviselhetővé tennék a vesztes térségek számára, amelyek máris recesszióban vannak, amikor az EU végrehajtja a gazdaságpolitikai szigorítást. A stabil, hosszú távra kialakított fiskális politika intézményi alapjai erodálódnak, az EKB pedig – mint arra Buiter és Sibert érvelése meggyőzően rámutat – jelenleg korlátozza a piac szerepét abban, hogy megjutalmazza a takarékosokat és büntesse a tékozlókat, amint azt valójában tennie kellene.

A talaj egyelőre szilárd az euró alatt, és egy ideig talán az is marad. Egy idő után azonban megmozdul a föld, ha a dolgok menete nem változik.