Elérkezett az infrastruktúra fejlesztésének ideje

A traumából éppen lábadozó miniszterek túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy hatalmas költségekkel járó, nagy nemzetközi kötvénykibocsátásokra gondoljanak. Ki akar adósságot felhalmozni akkor, amikor a sarkon túl egy pénzügyi válság fenyeget? A meglévő tartalékokat pedig célszerűbb amerikai állampapírokban elhelyezni, akkor is, ha azok hozama jóval elmarad más befektetésekétől.

A globális gazdaság ma tartós, egyre kiegyensúlyozottabb növekedés fázisában van. A kormányoknak – főleg azoknak, amelyek vég nélkül halmozzák fel a dollártartalékokat – mostanában főleg arra kellene gondolniuk, miként építsék ki az út- és elektromos hálózataikat, a hidakat és az infrastruktúra más elemeit. Lehet, hogy eljött az idő a jövőbeni növekedéshez szükséges alapok lerakására, főleg a szegényebb régiókban, amelyek ma még nem részesednek a prosperitásból.

Ne értsenek félre, nem a fiskális kicsapongás mellett érvelek, az utóbbi néhány évben azonban eltolódott a kockázatok súlypontja. Igen, valamikor a következő három-öt évben valószínűleg lesz egy újabb, globális receszszió, és várhatóan lesz egy újabb pénzügyi válsággal járó roham, talán Közép-Európában, amely ma úgy néz ki, mint Ázsia az 1997-es krízis előtt. A legutóbbi idegesség – Izland hatalmas kereskedelmi hiánya és a brazil pénzügyminiszter miatt – körbejárta a világot, arra emlékeztetve a globális invesztorokat, hogy sok feltörekvő piac fokozatosan halad a befektetői hitelbesorolás irányába, de többségük még nincs ott.

A kockázatok kétoldalúak, az egészséges gazdaságpolitika ezért egyaránt törekszik a jó idők előnyeinek kihasználására és a rossz idők hatásainak kivédésére. A gazdasági guruk nevetségesen hosszú listát állítottak össze olyan intézkedésekből, amelyeket az országoknak követniük kellene, hogy fokozni tudják növekedési rátájukat (lásd az úgynevezett „bővített washingtoni konszenzust”). Ha mindazonáltal létezik egy terület, ahol vannak lehetőségek, és ahol a gazdaságpolitika hatásos lehet, akkor az az infrastruktúra-fejlesztés.

India infrastrukturális problémái legendásak, a repülőtéri kapacitás és az úthálózat már-már komikusan elégtelen, mégis keveset költenek az infrastruktúrára. India példája ragadós, ez alól talán csak Kína és Spanyolország jelent kivételt. Az elhanyagoltság folytán az infrastruktúra az Egyesült Államokban is elhasználódott, ezért hidak omlanak össze, a nagyfeszültségű elektromos hálózat pedig veszélyesen túlterhelt. Az alulinvesztáltság egyik további példáját Brazília adja, ahol az infrastruktúra talán megfelel egy három-négy százalékos gazdasági növekedésnek, de a jelenlegi, globális boom által generált hat-hét százalékos ütemhez már elégtelen. Oroszország – a masszív szibériai olaj- és gázlelőhelyekkel – az energiaipar elégséges növekedéséhez szükséges beruházásokat sem hajtja végre, és még ennél is kevesebbet költ az ország elszegényedett területein (többek között Szibériában) a szükséges humántőke-fejlesztésre.

Való igaz, hogy az állami infrastruktúra-fejlesztés gyakorta jár együtt a források pazarlásával. Lakóhelyem, Boston nemrég képes volt elkölteni egy iszonyatos, 15 milliárd dolláros összeget csak azért, hogy néhány autópálya-szakaszt a föld alá vigyen. A „nagy feltúrás” (Big Dig) néven ismert projekt a hatékonyságát illetően közelít Japán nevezetes, semmibe vezető hídjaihoz.

A pazarlás csökkentésére vannak módozatok. A beszerzésben érvényesített átláthatóság például csodákat tud művelni, csakúgy, mint a magánszektor bevonása. A közgazdasági Nobel-díjas William Vickrey fáradhatatlanul érvelt például a magánfinanszírozású, fizetős utak építése mellett. A magánfelügyelet gyakran eredményez például hatékonyabb és jobb minőségű építést. (A sors iróniája, hogy Vickrey maga egy közlekedési dugóban elakadva halt meg.) Kína – amely az utóbbi öt évben 50 ezer kilométernyi utat és több tucat repülőteret épített – élt a magánfinanszírozás által kínált lehetőségekkel.

Azok az országok – ilyen például India –, amelyek nem tették rendbe fiskális helyzetüket, ne ugorjanak fejest nagy kormányzati projektekbe a kiadások kompenzálására és a fejlesztések fenntarthatóságának szavatolására alkalmas reformok végrehajtása nélkül. Az óvatos fiskális politika és a stabil inflációs ráta a mai, viszonylag egészséges gazdasági környezet sarokkövét képezi. Azon kormányok számára, amelyeknek van lehetőségük beruházásaik növelésére – főleg, ha a fejlesztésre alkalmas dollártöbbleteiket gyenge hozamú amerikai papírokban tartják –, az idő megérett a kockázatok újraértékelésére.

Az IMF-nek teljességgel igaza van, ha a pénzügyminisztereket minden áprilisban a helyzet romlásának kockázataira emlékezteti. A kormányok igénye a jobb infrastruktúrára nem lehet ok arra, hogy az óvatosságot kidobják az ablakon. Amint azonban a pénzügyminiszterek magukhoz térnek az áprilisi sokkterápiából, a kínálkozó lehetőségekre is pillantást kell vetniük.

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org