Kína útja a jövőbe: folytatódhat a sikertörténet
Kína hosszú sikertörténetének kulcsát a pragmatizmusnak és a víziónak csaknem egyedi kombinációja adja. Miközben a fejlődő világ nagy részét a nagyobb GDP-ért folytatott ábrándos hajsza irányította, Peking ismételten világossá tette, hogy az életszínvonal növelésének fenntarthatóbb és kiegyenlítettebb módját keresi. Kína azt is felismeri, hogy a gazdasági növekedésnek olyan fázisába lépett, amely hatalmas – és fenntarthatatlan – igénybevételt támaszt a természeti környezettel szemben, az új ötéves terv emiatt helyez különös hangsúlyt a környezet védelmére.
Az ország számos elmaradott körzetének fejlődése önmagában is bámulatra adna okot, ha a fejlettebb vidékek nem mutattak volna olyan látványos növekedést. Bár a szegénységet mindenütt sikerült csökkenteni, a változás mégis azzal járt, hogy az egyenlőtlenségek fokozódtak a város és a falu, a tengerparti és a belső körzetek között. A kormány már évek óta beszél a harmonikusabb társadalmi viszonyokról, ezek megvalósításához a terv becsvágyó programokat fogalmaz meg.
Kína azt is felismerte, hogy a kevésbé fejlett államokat a fejlett országoktól nemcsak az erőforrásokban meglévő különbségek választják el, hanem a tudásbeli szakadék is. Ezért a kormány merész terveket állított össze nemcsak a képzettségbeli különbség csökkentésére, hanem az önálló innováció bázisának megteremtésére is.
Kínának a világban és a világgazdaságban betöltött szerepe nagyban megváltozott, és az új ötéves terv ezt is tükrözi. A jövőbeni növekedést sokkal inkább a belföldi keresletre, semmint a kivitelre kívánja alapozni, s ez szükségessé teszi a lakossági fogyasztás növelését. Kínának ma valójában egy ritka problémával kell szembenéznie: túl nagyok a lakossági megtakarítások. Ennek részint az az oka, hogy gyengék a kormány társadalombiztosítási programjai. Ha a nyugdíjrendszer, az egészségügy és az oktatás megerősítésével a társadalmi egyenlőtlenségek is mérséklődnének, fokozódna a lakosság körében a jólét érzése, ez pedig a fogyasztást is élénkítené.
Ha mindez sikerül – márpedig Kína eddig csaknem mindig felülmúlta a saját legnagyobb várakozásait is –, akkor a korrekciók súlyos feszültségeket keltenek a globális gazdasági rendszerben, amelyet máris erősen megterhel az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficitből eredő egyensúlyhiány. Ha Kína kevesebbet takarít majd meg, és ha – mint kormánytisztviselők hangoztatják – a tartalékait diverzifikált módon helyezi el, akkor ki fogja finanszírozni Amerika napi több mint kétmilliárd dolláros kereskedelmi hiányát? Ez elvileg valamely későbbi időpont problémája lenne, de lehet, hogy ez a nap már nincs is oly messze.
A környezetvédelmet illetően Kína vezető kormánytisztviselői sokkal felelősebb magatartást tanúsítottak, mint az amerikaiak. A légkör terhelésének csökkentése végett új környezetvédelmi adót vezettek be az autókra, a gázolajra és a faipari termékekre, ezzel piaci alapú választ adtak a súlyos környezeti kihívásokra. A regionális kormányzatokra azonban óriási nyomás nehezedik a növekedés és a foglalkoztatás fokozása miatt, arra hivatkozva, hogy miért ott kell a bolygó védelméért áldozatot hozni, ha ezt Amerika sem engedheti meg magának. Ha a központi kormány a vízióját akcióvá akarja alakítani, akkor ilyen kérdésekben szigorú politikát kell követnie, és fenn kell tartania a környezetvédelmi adókat.
Amint Kína haladt a piacgazdaság felé, ugyanazokkal a problémákkal találta magát szemben, mint amelyek a fejlett ipari államokat is sújtják: a speciális érdekcsoportok a piaci ideológia átlátszó köntösébe burkolva vezetik elő az önérdekű érveiket. Egyesek azzal érveltek, hogy a növekedésből így is csurran-csöppen valami a szegényeknek. Mások ellenezték a versenyszabályokat és a szigorú vállalatvezetési kódexet, arra hivatkozva, hogy hadd működjön a darwini túlélési mechanizmus. A növekedés elsőbbségét célzó érvekkel ellensúlyozták az erős szociális és környezetvédelmi politikát, azt mondták, hogy a magas üzemanyagadók megölik az ország születőfélben lévő autóiparát.
Ilyen – látszólag növekedésbarát – gazdaságpolitika nemcsak magát a növekedést hiúsítaná meg, hanem az ország jövőjéről szóló egész víziót is. Ennek elkerülésére csak egy mód kínálkozik: a gazdaságpolitikáról nyílt vitát kell folytatni, kreatív válaszokat keresve az ország előtt álló kihívásokra. George W. Bush megmutatta, milyen veszélyeket rejt a titkolózás és a talpnyalók szűk körének átengedett döntéshozatal. Amit viszont Kína elért a széles körű viták és konzultációk területén, azt az ország határain kívül egyelőre nagyon kevesen értékelik.
A piacgazdaságok nem önszabályozók. Nem lehet azokat robotpilótára bízni, főleg akkor, ha a hozadékból széles kört akarnak részeltetni. A piacgazdaságok menedzselése azonban nem könnyű feladat, mert az egyensúlyozás során állandóan reagálni kell a végbemenő változásokra. Az ilyen reakciókra jelöl ki útvonalat az ország 11. ötéves terve. A világ feszülten és reménykedve figyeli, hogy miként alakul át 1,3 milliárd ember élete.
Copyright: Project Syndicate, 2006
@ www.project-syndicate.org
