Igaz történet Brüsszelből

Történt, hogy a hetekben az egyik új tagország addigi nemzeti közalkalmazottja állásért folyamodott az EU egyik intézményénél. Megtette a szokásos lépéseket, átesett a vizsgákon, amelyeken megméretett és kellő súlyúnak találtatott. Uniós részről nem volt akadálya, hogy EU-tisztviselővé váljon. Mégsem tudott élni a felkínált lehetőséggel, ugyanis egy e-mailes körüzenet, majd némely közvetett figyelmeztetés „lebeszélte”, arra hivatkozva, hogy neve szerepel országa belügyminisztériumának honlapján azok között, akiket a megbukott kommunista rendszer besúgóiról-ügynökeiről állítottak össze. Ha elfogadja a munkát, kipellengérezik őt is és az alkalmazó uniós intézményt is – szólt az intés.

Az illető több évtizedes megbecsült munka után vette volna fel hivatalát, valahol előző, hasonló tevékenységét is folytatva és meg is koronázva. Mégis visszarettent, mert gondolnia kellett családjára, gyerekeire, az esetlegesen gerjedő híresztelések mindent beborító lavinájára.

A dolog idáig nem példa nélküli, jó pár – néhol neves személyiségeket érintő – esetet ismerünk. A különbség az, hogy ez utóbbiaknál általában valóban szó volt olyan tevékenységről, amely miatt most pironkodásra, bocsánatkérésre, visszavonulásra kényszerülhettek. Jelen esetben azonban az illető nem volt sem ügynök, sem besúgó. Csupán „nyilvántartásba vették”. Az előző rendszerben visszatérően teljesített külszolgálatot. Volt, hogy Nyugaton is. Mindig érdekelte a közeg, amelyben dolgozott, igyekezett megérteni, újságíróként szerzett benyomásairól pedig szívesen vitatkozott azon kicsiny közösség tagjaival, akiken kívül másokkal az idő tájt rendszeresen nem is nagyon érintkezhetett: vagyis a kiküldöttek kolóniájával. Ő is tudta, hogy közöttük szép számmal akadtak hivatásos hírszerzők – nem is lehetett volna másként. De attól még beszélgetni, vitatkozni, benyomások alapján a követségi körökben formálódó véleményeknek sör, kávé, vacsora mellett ellentmondani nyugodt lelkiismerettel lehetett.

Emberünk legalábbis így gondolta. Mit sem tudva arról, hogy éles szemét, véleményét idővel annyira megbecsülték, hogy igazi ügynökökből álló hallgatósága nemcsak meghallgatta, de – mint hasznos információs forrást – nyilvántartásba is vette. Kódolt informátorként regisztrálták, amiről az akkori „szakmabeliek” még tudhatták, hogy esetében nem előnyökért barátait, szomszédait figyelő-feljelentő spicliről van szó, hanem csak véleményét nyíltan vállaló, jó megfigyelő beszélgetőpartnerről. Ám közben a rendszer megbukott, az akkori emberek eltűntek – a regisztráció azonban megmaradt.

És emberünkből mára – visszamenőleg – ügynök lett. Holott sosem tett egyebet, mint hogy mindenkor mindenkinek mindenről megmondta a véleményét. De mert sokan körötte valóban spiclik voltak, s mert az utálat ezek iránt elevenen él még, a bélyeg őrá is ráragadt. S mert bizonyítéka nincs, hát igazából védekezni sem tud. Így aztán elúszott egy jól fizető, izgalmas állás.

Önkéntelenül is eszembe jut egy másik, szintén kelet-európai újságíró kolléga esete, aki a hetvenes években maga is dolgozott nyugati országban. Tőle semmi mást nem kértek a „kolóniában”, mint hogy „ha már úgyis nézi a lapokat”, segítsen az egyik diplomatának, és ha kínai vonatkozású cikket talál, azt tegye félre neki. Miért ne tette volna? Bárki által látható, nyilvános cikkekről volt szó. De mert – háta mögött – besegítését idővel nála is regisztrált tevékenységként kezdték nyilvántartani, a rendszerváltás után NATO-körökben már mint hírszerzőt emlegették. Ő nem is tudott róla – én mondtam el neki évekkel később.

Esetük láttán én meg önkéntelenül is arra gondoltam: vajon meddig kísértenek még a múltnak ezek a nehezen kibogozható, sokszor nyilván megérdemelt, de másszor igazságtalanul sorsokat besározó maradványai?

A szerző állandó brüsszeli tudósító