Bizalom és reformtabuk

Bármilyen súlyosnak is tűnik a jelenlegi politikai krízis, okkal remélhetjük, hogy októberben, az önkormányzati választások után stabilizálódik a helyzet. Ami ugyanakkor nem változik: a súlyos közfinanszírozási válság, annak minden következményével. A kormányzat döntően keresletkorlátozáson, adó-, illetve járulékemelésen alapuló rövid távú stabilizációs lépései viszonylag jól ismertek. A felsőoktatás, az egészségügyi és a nyugdíjrendszerek működési logikáját befolyásoló reformok kevésbé – ezeken a területeken egyelőre bizonyos finanszírozási eszközök (pl. a vizitdíj, illetve a felsőoktatási részhozzájárulás névre keresztelt tandíj) uralják a közbeszédet.

Márpedig ma Magyarországon a közszektor finanszírozási válsága strukturális, s ennyiben egyértelműen különbözik az 1995-ös stabilizáció előtti helyzettől is. Akkor részben az örökölt államadósság, részben a kelleténél korábban megindult – és a gazdaság teherbírását meghaladó – kárpótlás a korábbi jövedelemcsökkenésért okozta a krízist, a mexikói pesoválság árnyékában. A gazdaság mikroszintű fundamentumai ugyanakkor egyértelműen javultak, és a külső egyensúly hiányát radikálisan mérséklő kiigazító lépésekkel (vámpótlék, leértékelés) kombinált keresletkorlátozás sikeresnek bizonyult. A fiskális kiigazítás immár ötéves halogatása után a mai helyzet sok tekintetben nehezebb. Annak ellenére is, hogy a magyar vállalati szektor nemzetközi versenyképessége számos ágazatban kifejezetten jó, emellett pedig EU-tagországként nagyobb egyensúlyi deficit is könnyebben finanszírozható. Ma ugyanis az egészségügy, a nyugdíj és az oktatás rendszerszintű reformja nélkül esély sincs arra, hogy a magyar államháztartás deficitje hoszszabb távon fenntartható legyen.

A politikai elit állásfoglalása alapján úgy látszik, a nyugdíj-finanszírozás érdemi megváltozására kevés az esély; ez pillanatnyilag politikai tabunak tűnik. Pedig nehezen indokolható, hogy miközben a progresszivitás és a rászorultság elve növekvő mértékben érvényesül az aktív jövedelemszerzők körében, addig a nyugdíjból élőket homogén csoportnak, egységesen alacsony jövedelműeknek tekintjük. Többek között a Pénzügyminisztérium az idén júliusban publikált kiadványából (Jelentés az újraelosztásról) is tudjuk, hogy a nyugdíjas háztartások fele közepes jövedelmű, mintegy 20 százalékuk pedig jómódú, körükben a szegény háztartások aránya tehát alig 30 százalékos. (Ezzel szemben a gyermekes háztartásoknak mintegy 40 százaléka tekinthető szegénynek.) Vagyis a szociális igazságosság elve a nyugdíjasok körében is bőséges teret adna a rászorultsági elv következetes érvényre juttatásának.

Ami az oktatásban és az egészségügyben várható változásokat illeti, feltűnő a reformok csekély társadalmi támogatottsága. Nemcsak a két ágazatban foglalkoztatottak, hanem a szolgáltatásokat igénybe vevők részéről is jelentős ellenállásra számíthatunk. Amennyiben valamiféle reformdiktatúra alkalmazását – akár alapvető demokratikus meggyőződésünk okán, akár pusztán pragmatikus belátásunk következtében – kivihetetlennek ítéljük, úgy a társadalmi támogatás csak nagyon komoly bizalomépítő lépésekkel szerezhető meg. Ha például nemcsak az állam tudja kontrollálni az egészségbiztosítási járulékok befolyását, de az állampolgárok is azt, hogy mi történik a befizetéseikkel. Ha nem pusztán az oktatás költségei nőnek, de hihető, hogy a szolgáltatások minősége, az oktatók munkakörülményei is javulnak. Ellenkező esetben a kétségkívül megromlott bizalmi viszonyok aligha állnak helyre. Társadalmi támogatás hiányában pedig a reformok költségei ugrásszerűen nőnek.