Meddig ér a takaró?
A magyar pénzügyi rendszer néhány éven belül a háztartások magas eladósodottsági szintjének problémájával néz majd szembe – állapítja meg a pénzügyi felügyelet egyik, a közelmúltban megjelent tanulmánya. Az aggodalom, úgy tűnik, nem nélkülöz minden alapot: a magyar háztartások összes adóssága öt év alatt a rendelkezésre álló jövedelem tizedéről a 42 százalékára növekedett. Az adósságszolgálati ráta pedig – amely a jövedelemhez viszonyított törlesztési kötelezettséget jelenti – tavaly decemberben már 10 százalékot ért el a háztartásoknál, s ez közelíti a nyugat-európai, illetve amerikai szintet. (Mindezt úgy, hogy a magyar lakossági jövedelmek sokkal kisebb hányada marad meg a napi kiadásokon túli költésekre.)
Ennek ellenére úgy tűnik, mintha sem magukat a háztartásokat, sem a bankokat nem izgatnák különösebben az egyre határozottabban körvonalazódó jelek. A lakosságnak kínált hitelek közül egyedül a lakáscélúaknál látszik némi megnyugvás: a 2002–2003-as boom után a piac kezd beállni egy évi 20 százalék körüli növekedési szintre. A fogyasztási hiteleknél viszont cseppet sem veszítettek bátorságukból az ügyfelek: az ilyen típusú kölcsönök állománya a júliusig számított egy év alatt majdnem 60 százalékkal nőtt, ezen belül a folyószámlahiteleké közel másfélszeresére.
A bankok pedig a jelek szerint egyre elnézőbbek a kuncsaftokkal szemben: a hitelbírálat folyamata rohamosan egyszerűsödik – ez persze az ügyfél szempontjából nem feltétlenül baj –, a minősítési kritériumoknál (jövedelem, fedezet, egyéb hitelek mennyisége) pedig már korántsem jellemző a korábbi szigor.
A felszínen persze úgy látszik, hogy egyelőre nem nagyon van ok az aggodalomra: a magyar lakossági hitelpiac mérete még mindig töredéke a fejlettebb országokban megszokottnak, tehát a jelek szerint még hosszú évekig gond nélkül fenntartható a jelenlegi vagy ahhoz hasonló növekedési ütem. A jelzáloghitelek jövője szempontjából kedvező jel, hogy – a lakáshitelek gyors felfutása ellenére – még mindig nagyon magas a tehermentes, tehát fedezetként gond nélkül bevonható ingatlanok aránya. (A lakás- és egyéb, ingatlanfedezetű hiteleknél ráadásul kicsit túl is biztosították magukat a bankok.)
A felügyelet statisztikái szerint emellett egyáltalán nem állnak rosszul a hazai hitelintézetek a portfólió minőségét illetően sem: az első fél év végén a minősítési kötelezettség alá tartozó tételek mindössze 1,5 százalékával akadt komolyabbnak látszó gond, a hitelek több mint 93 százalékát ugyanakkor fegyelmezetten fizették az ügyfelek.
Mindezek ellenére akad néhány körülmény, amelyet az érintetteknek nem ártana a mostaninál kicsit nagyobb súllyal figyelembe venniük. Az adósok fizetőképességét illetően például sokatmondó adat, hogy néhány év alatt közel a duplájára – nagyjából 400 ezerre – nőtt azoknak a száma, akik valamilyen okból már szerepelnek a rossz adósok listáján. A portfólió jelenlegi jó minőségéből is csak korlátozott következtetéseket érdemes levonni: szakállas tétel ugyanis, hogy ahogy öregszik az állomány, úgy romlik a minősége is, márpedig a most kinn lévő hitelek átlagos kora – tekintettel az elmúlt években hirtelen megnövekedett keresletre – meglehetősen alacsony.
Anélkül, hogy túldimenzionálnánk a devizaalapú kölcsönök kockázatainak a jelentőségét, azokat sem ártana kellő súllyal kezelni: a háztartások jelentős része ugyanis – az elhalasztott beruházások pótlásának lázában égve – feltehetően nem igazán kalkulálta be az árfolyammozgásból eredő kockázatokat, így szinte jövedelmének tűréshatárával egy szinten „lőtte be” a számára még elfogadható mértékű törlesztőrészletet.
Nem hinném ugyanakkor, hogy a bankok részéről eljönne az önmegtartóztatás időszaka: a várhatóan csökkenő kereslet mellett is adott ugyanis az a gyors növekedési elvárás, amelyet tulajdonosaik támasztanak velük szemben. A már rendesen eladósodott ügyfeleknél viszont nem ennyire egyértelmű a helyzet: egy részüknél egy-két éven belül kiderülhet, meddig is ér az a bizonyos takaró.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
