A nemzetek látványosan növekvő gazdagsága

A 2004-es adatszolgáltatásban szereplő országokról jó hírek vannak, körükben az egy főre jutó GDP átlagosan 18,9 százalékkal növekedett 2000 és 2004 között, vagyis évente 4,4 százalékkal. Az emberek egyszerűen jobb anyagi helyzetben vannak, és ilyen gyarapodási ráta mellett az egy főre eső GDP várhatóan 16 évente megduplázódik. Akiknek 2000-ben nem volt autójuk, azok mára megengedhetik maguknak, hogy legyen; azokban a családokban, ahol 2000-ben egy volt, ott most kettőt tudnak tartani. Családok, amelyek korábban nem engedhették meg maguknak, hogy a gyermekeiket jó iskolába vagy egyetemre küldjék, azok most megtehetik, és ez így van sok más termékkel és szolgáltatással, amelyekhez az emberek most hozzájutnak.

A jelentésben van mindazonáltal néhány meglepő mozzanat. Az egyik az, hogy viszonylag kevés változás történt az egy főre jutó GDP szerinti sorrendben 2000 óta. A kínai gazdasági csodáról szóló sok beszéd dacára az ország – a 82 államot tartalmazó listán – mindössze eggyel tudott feljebb lépni négy év alatt a 2000-ben elfoglalt 61. helyről. Történt ez annak ellenére, hogy az egy főre eső GDP 44 százalékkal nőtt 2000 és 2004 között, vagyis nagyjából 9,6 százalékkal évente, ez a nagyobb államok közül az egyik leggyorsabb ütem.

Kína azért nem jutott feljebb a ranglistán, mert a többi állam is jelentős növekedést ért el az adott időszakban, de közrejátszott az is, hogy az egyes országok között jelentős különbségek vannak. A világ legszegényebb és a leggazdagabb államai között mintegy százszoros eltérés van az adott mutató tekintetében. Ha pedig az elemzett országoknak a skála leggazdagabb végén lévő negyedét vesszük, és ezek átlagos egy főre eső GDP-jét összevetjük a skála alján lévő negyed átlagával, akkor még mindig 15-szörös eltérést találunk.

Az egy főre jutó GDP tekintetében 2000 és 2004 között jelentős haladást elérő országok között van Litvánia (+48 százalék), Románia (+41), Észtország (+40), Chile (+33), Magyarország (+32), Görögország (+31), Új-Zéland (+28), Ausztrália (+25), Korea (+23), Írország (+23) és Dél-Afrika (+23).

A leggyengébben teljesítő országok között található Izrael, amely a rá nehezedő feszültség terhe alatt csak két százalékkal tudta növelni az egy főre jutó GDP-t 2000 és 2004 között. Szintén gyenge teljesítményt mutat Argentína, amely a 2001–2002-es szörnyű pénzügyi válság miatt csak kilenc százalékkal tudta emelni a mutatót. Uruguay esetében pedig egyenesen csökkent – igaz, csak egy százaléknál kisebb mértékben – az egy főre jutó GDP.

Ha a többségre jellemző növekedés ilyen ütemben folytatódik, akkor olyan – ma szegénynek számító – országok, mint India, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Nicaragua, várhatóan 50 év múlva érik el a fejlett ipari államok mai átlagát. Elérni azonban nem tudják, mert időközben ezek maguk is folyamatosan mennek előre. Ma még elképzelni is nehéz, mit tesznek majd az országok azzal a sok pénzzel, amely a jelenlegi ütem szerint évszázadonként megduplázódik, megnégyszereződik.

John Kenneth Galbraith 1958-ban megírta A bőség társadalma című könyvét, amelyben kifejtette, hogy a fejlett világ megszabadult a nyomasztó nélkülözéstől, amikor a szükség diktálta az életünket, és elérkezett „a bőség kora”. Mint írta: „…az életszínvonal-változás oly méreteket öltött, hogy az egyén számára már nem is nyilvánvalók a saját vágyai. Ezeket csak akkor érzékeli, ha hirdetéssel és más eladási trükkökkel tudatosítják benne, ez viszont a legfontosabb szakmává alakult át.”

Mára az egy főre jutó amerikai GDP reálértéken is az 1958-as szint háromszorosára növekedett, adódik tehát a kérdés: mire költötték az emberek a többletet? Vajon a kiadásokat maradéktalanul azok a hirdetők és eladási szakemberek diktálják, akik kitalálják a szükségleteket? Az 1958 és 2005 közötti adatok összevetésén alapuló saját számításaim azt mutatják, hogy az amerikaiak a két időszak közötti óriási jövedelemnövekmény 27 százalékát egészségügyi kiadásokra, 23 százalékát az otthonukra, 12 százalékát közlekedésre, 10 százalékát regenerálódásra, 9 százalékát pedig személyes üzleti tevékenységre fordították. Mindezzel öszszevetve viszonylag szerény hányadot képviselnek azok a kiadások, amelyeket a hirdetők és az eladási szakemberek befolyásolni tudnak: a többletnek csak nyolc százaléka ment élelmiszerekre, három ruházkodásra, egy testápolásra. Bizonyos idealisztikus tevékenységekre – például jótékonyságra, vallásra – mindössze három százalék ment el, csakúgy, mint oktatásra.

A számítás azt mutatja, hogy a jövedelemtöbblet döntő hányadát arra fordította a lakosság, hogy egészséges maradjon, legyen kellemes otthona, utazzon, pihenjen és üzleteljen. Úgy tűnik hát, az Egyesült Államokban ez történhetett. Lehet, hogy szerte a nagyvilágban is ezt a sémát követik majd. Mindaddig, amíg a globális növekedést a mostani ütemben fenn tudjuk tartani, világszerte több milliárd ember számíthat helyzetének hasonló javulására. Ennek pedig igazán biztatónak kellene lennie.

A szerző a Yale Egyetem közgazdaságtan-professzora