Kerüljük el a George W. Bush által kínált jövőt

Mióta Churchill a múlt század elején széntüzelésről olajmeghajtásra állította át a brit flottát, a nyugati hatalmak szüntelenül beavatkoztak a közel-keleti államok ügyeibe, hogy szavatolni tudják az energiahordozó folyamatos szállítását. Evégett hol kormányokat buktattak meg, hol valamelyik háborús fél mellé álltak. A mostani játszma azonban a vége felé jár, mert a probléma régi megközelítése szemlátomást bukásra áll.

Ha néha a gondolkodásunkban annyira elkényelmesedünk, hogy az olaj helyett mást lássunk az USA és Nagy-Britannia iraki akciói mögött, akkor a valóság azonnal észhez térít bennünket. Bush elnök például nemrég újságírókat hívott meg, hogy feltárja nekik, milyen lesz a világ 50 év múlva. Az eszmefuttatásában azonban fel sem merült, hogy a tudomány és a technológia fejlődésével, a földkerekség addigra mintegy 9 milliárd fős lakosságával, az éghajlatváltozás és a biológiai diverzitás kérdéseivel foglalkozzon. Ehelyett arra összpontosított, hogy vajon az iszlám radikálisok képesek lesznek-e ellenőrzésük alá vonni az olajellátást.

Ez utóbbinak valójában a fontossági lista alján kellene állnia, ha az 50 év múlva várható problémák miatt aggódunk. Ha azonban előrébb is állna, Szaddám Huszein megdöntése az olajellátás szavatolására mindenképpen a legalkalmatlanabb stratégia. Bizonyítékok sora mégis azt mutatja, hogy ez járt Bush eszében, amikor a kormánya figyelmét Oszama bin Laden felkutatásáról az iraki háború megvívása felé irányította.

Szaddám Huszein megdöntése már jó ideje kiemelt célként került be a neokonzervatívok kiáltványába (Project for a New American Century), amelyben már a 90-es években arról értekeztek, hogy az iraki vezető valószínűleg a markába kaparintja „a világ olajellátásának jelentős hányadát”. Az ellene indított háborúra készülve Dick Cheney amerikai alelnök újra megfogalmazta ezeket a félelmeket, és közben azt állította, hogy Szaddám Huszein masszív tömegpusztítófegyver-arzenált halmoz fel, hogy „ellenőrzése alá vonja a világ energiaellátásának nagy részét”.

Cheney állításai nyilvánvalóan hibásak voltak, csakúgy, mint az észjárása. A Szaddámhoz hasonló diktátorok az olaj eladásából élnek, nem pedig abból, hogy azt a földben tartsák. Az természetesen nincs kizárva, hogy az iraki vezető francia, orosz és olasz cégeknek akart koncessziókat adni, nem pedig a briteknek és az amerikaiaknak.

Bármiként legyen is, az iraki háború nem fogja megvédeni a világ olajellátását 50 év múlva. Ha egyáltalán lesz hatása, akkor éppen hogy veszélyezteti az energiaszállításokat, mert pont felkorbácsolja azt a radikalizmust, amely ellen harcot hirdetett. Az energiaellátás megfelelő biztonságát nem a Közel-Kelet katonai elözönlésével és megszállásával vagy bábkormányok hivatalba ültetésével lehet szavatolni, hanem a globális energiagazdálkodás mélyebb összefüggéseinek felismerésével.

Az igazi energiastratégiának mindenekelőtt egy hármas célnak kell megfelelnie: alacsony költségszint, diverzifikált ellátás és csökkentett szén-dioxid-kibocsátás. E célok eléréséhez a technológiába és a lelőhelyek feltárásába irányuló óriási beruházásokra van szükség, nem pedig a közel-keleti olajért folytatott, végsőkig tartó háborúra. A legfontosabb új technológiáknak ki kell terjedniük a cseppfolyós energiahordozóknak (például motorbenzinnek) a szénből való kinyerésére, az olajpala hasznosítására és a nem fosszilis energianyerési lehetőségek feltárására.

Az alacsony költségű napenergia valójában jelentős potenciált tartogat, csakúgy, mint a zéró kibocsátással járó széntechnológiák és a biztonságos atomerőművek. A bolygónkat érő napenergia nagyjából tízezerszer akkora, mint az emberiség jelenlegi felhasználása. A nap energiáját már most is sokféleképpen hasznosítjuk: élelmiszer-termelés, naptermikus elektromos erőművek és napelemek révén, közvetve pedig víz- és szélenergia formájában is. Mindezzel még mindig csak a lehetőségek kezdeténél tartunk.

A szén szintén széles körben hozzáférhető. Általában alacsony költségszinten termelhető ki, hátránya viszont, hogy nem cseppfolyós, erősen szenynyező, és a felhasználásával üvegházgázokat bocsátunk ki. Mindezeket a problémákat meg lehet oldani a kutatásba és a fejlesztésbe irányuló megfelelő beruházásokkal. A gázosítása után például ki lehet vonni a veszélyes szennyező anyagokat, emellett alacsony költségszinten motorbenzint lehet belőle előállítani. Utóbbi technológiát egy dél-afrikai cég nagy léptékben telepíti Kínában. Az atomenergia – mind a maghasadáson, mind a fúzión alapuló – ugyancsak óriási energiapotenciált tartogat, a kiterjedtebb hasznosításának útjában álló műszaki, biztonsági és szabályozási akadályok elháríthatóak.

Ebben a helyzetben erősen ironikus, hogy egy kormányzat megszállottan a közel-keleti olajra összpontosítja figyelmét, és kész akár több százmilliárd – netán ezer milliárd – dollárt is költeni egy kilátástalan katonai megoldás keresésére, holott jóval olcsóbb – kutatás-fejlesztésen, piaci ösztönzésen és szabályozáson alapuló – megközelítés is kéznél lenne. A legnagyobb energiaválság és pazarlás szemlátomást a félresiklott amerikai külpolitikában lelhető fel, amely – a tudományos felfedezés és műszaki haladás helyett – a háborúra összpontosít.

A szerző a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora és az ott működő Föld Intézet igazgatója