Phenjani feladvány Washingtonnak és Pekingnek

Washington, Tokió, Peking, Moszkva és Szöul valószínűleg már augusztus közepétől tisztában volt azzal, hogy Észak-Korea (eredetileg egyébként szeptember első felére időzítve) kísérleti robbantásra készül. Nem is beszélve arról, hogy 2005 februárjában maga Phenjan értesítette a nagyvilágot, hogy immár atomhatalom. S bár ebben akkoriban sokan kételkedtek, hétfő hajnal óta számukra is nyilvánvalóan az.

Abban, hogy ez bekövetkezhetett, a phenjani rezsim mellett alighanem Kínának és az Egyesült Államoknak van döntő felelőssége. Az utóbbi ugyanis évek óta mereven elzárkózott attól, hogy a hatoldalú tárgyalások oldalvizein közvetlen, kétoldalú tárgyalásokat folytasson Észak-Koreával (mondván, ezzel legitimálná az ország kommunista vezetését). Ehelyett 2002 decembere óta szankciókkal és fenyegetésekkel próbálta sarokba szorítani és eltéríteni atomambícióitól Kim Dzsong Il rezsimjét. Nos, ez a washingtoni politika – miként azt hétfő hajnalban megtudhattuk – nem hozta meg a kívánt eredményt, mert az észak-koreai diktátor erősebben ragaszkodott ahhoz a régi tapasztalathoz, amely szerint az atomfegyvert birtokló országoknak mások, különlegesek lesznek a tárgyalási pozíciói vitapartnereikkel szemben. Kína pedig eleddig alighanem azért nem fogta vissza Phenjan atomtörekvéseit, illetve pénzügyi támogatásával, olaj- és élelmiszer-szállításaival azért tartotta és tartja fenn Kim Dzsong Il rendszerét, mert retteg attól, hogy a kommunista rezsim összeomlását követően a kiéheztetett koreaiak többmilliós menekültáradata humanitárius katasztrófát okoz az Észak-Koreával határos kínai körzetekben.

Észak-Koreának a nemzetközi atomklubban való nem hivatalos és nemkívánatos megjelenése alighanem mindkét nagyhatalmat eddigi politikája újragondolására készteti majd. Míg azonban Kínát Phenjannal fennálló szövetsége kapcsán, az Egyesült Államokat elsősorban Teheránnal való ellenséges viszonyát illetően.

Washingtonnak ugyanis jelenlegi politikai logikája alapján koránt sincs akkora befolyása az észak-koreai probléma megoldására, mint azt sokan hiszik, illetve remélik, vagy ahogy azt George W. Bush adminisztrációjának képviselői olykor sugallják. Az Észak-Korea bombázására, illetve a phenjani rendszer fegyveres megdöntésére vonatkozó tervek a reálpolitika szempontjából korábban is irreálisak voltak, jelen körülmények közötti megvalósításuk pedig egyenesen életveszélyes lenne: Phenjan Dél-Koreára mért válaszcsapásai százezrek, ha nem milliók életébe kerülnének, s egy újabb, a két Korea közötti háború előbb Ázsia gazdaságát, majd a világgazdaságot taszítaná mély válságba. Washington mára már – a tengeri blokádot kivéve – gyakorlatilag a szankciópolitika minden eszközét bevetette Kim Dzsong Il rendszerével szemben. A távol-keleti országban minden hiányzik a normális élethez, milliók halnak éhen, kérdés tehát, hogy vajon milyen további szankciók vethetők be az ország ellen, ha az eddigiek még nem roppantották meg a kommunista rezsim hatalmát. Úgy tűnik, Washington Észak-Koreával kapcsolatban már kijátszotta eddig követett politikai vonalának minden ütőkártyáját.

Mégis azt kell mondanunk, hogy kulcsfontosságú, mit lép az elkövetkezendőkben az USA Phenjannal szemben. Nemcsak, s talán nem is elsősorban az észak-koreai probléma megoldása szempontjából fontos, hanem sokkal inkább az iráni kérdés végkifejletét tekintve. Ha ugyanis George W. Bush és adminisztrációja nem vonja le az észak-koreai atomrobbantáshoz vezető zsákutcás politika tanulságait, s hasonló politikát folytat Iránnal szemben, szinte bizonyos, hogy néhány év múlva az első iráni kísérleti atomrobbantás kapcsán hördülhet fel a világ. Ha viszont levonja a megfelelő tanulságokat (bár ennek jelenleg elég csekély az esélye), az nemcsak a közel- és közép-keleti térség biztonsága szempontjából jelenthet komoly előrelépést, de a koreai problémára nézve is. Vagyis ha Teheránnal hajlandó lesz mondjuk kétoldalú tárgyalásokat folytatni, akkor ezt adandó alkalommal megteheti Phenjannal is. És ez persze fordítva is igaz.

Bár az ENSZ BT már elítélte Észak-Korea kísérleti atomrobbantását, s a következő napokban a legfontosabb nemzetközi szervezetek (a NATO és az EU) hasonlóan korholó határozatokat hoznak majd, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a probléma megoldása jelenleg nem Washington, s még csak nem is az ENSZ-nek otthont adó New York, hanem mindenekelőtt Peking kezében van. Azt ugyanis a kínai vezetésnek is pontosan tudnia kell, hogy bármely atomprogram legnagyobb veszélye abban rejlik (különösen, ha a program végeredményeként az adott ország – pl. Észak-Korea vagy Irán – atomfegyverhez jut), hogy a megbomlott regionális erőegyensúly miatt a térség más államai is előbb vagy utóbb követik az atomfegyvert birtokló állam példáját. Ez különösen akkor lehet veszélyes, ha olyan térségről van szó, amely meghatározó jelentőséggel bír a világgazdaság egésze szempontjából. Ez a jelen helyzetben azt jelentheti, hogy az észak-koreai atomfegyver azt a Japánt is hasonló ambíciókra és hasonló nukleáris képességek birtoklására sarkallhatja, amelynek szigetei felé Phenjan nemegyszer lőtte már ki rakétáit. Ennek a valószínűségét csak növeli, hogy az új japán kormány már a kísérleti atomrobbantást megelőzően is keményebb és határozottabb politikát ígért a phenjani rezsimmel szemben, továbbá az, hogy a keddi események alighanem radikalizálják magát a japán társadalmat is. Vagyis könnyen előfordulhat, hogy az Észak-Koreával szemben eleddig elnéző Kínának hamarosan legnagyobb regionális riválisa atomambícióival kell szembenéznie.

Ebben az esetben Pekingnek újra el kell majd gondolkodnia arról, hogy vajon egy ázsiai atomfegyverkezési verseny elkerülése érdekében nem érdemesebb-e szakítania Kim Dzsong Il rendszerének a támogatásával.

A szerző biztonságpolitikai szakértő