A skandináv országok könyvelési trükkje

Az északi államokban általában gyenge a növekedés, amelynek az 1995–2005 közötti átlagos, 2,2 százalékos éves üteme elmaradt az EU15 többi országában kimutatott 2,8-es adattól. Skandinávia ezzel szemben erős az egy főre jutó GDP-ben és a foglalkoztatásban. Az egy főre eső GDP-jük átlagosan 39 százalékkal haladja meg az unió többi államáét, az átlagos munkanélküliségi ráta pedig mindössze 6,7 százalék a többiek 8 százalékos megfelelő mutatójával szemben.

Adódik tehát a kérdés: mi a titka a skandináv sikernek? Az egyik magyarázat lehetne a svédek bátor piacnyitása, a dánok jövedelempótló támogatásainak a visszafogottsága, a finneknél pedig a Nokia által fémjelzett gazdasági csoda. Ezek a tényezők azonban csak a jelenség egy részére adnak magyarázatot, mert a kedvező munkanélküliségi mutatónak például van jóval közvetlenebb oka: az aktív munkaerőnek meglepően magas hányadát foglalkoztatja maga az állam. Ha a magánszférában már nem lehet valamely munkahely versenyképességét fenntartani, akkor kézenfekvőnek látszik az érintett személy állami foglalkoztatásának a megszervezése.

A számokat nézve valóban meglepően magasnak látszik az állami foglalkoztatottak aránya. Svédországban a – szabadfoglalkozásúakat nem tartalmazó – teljes, bérből élő állomány 33,5 százaléka esik ebbe a kategóriába, Dániában pedig 32,9 százaléka. A skandináv államok összességében az adott átlag 32,7 százalékon áll, szemben az EU15 többi országában kimutatott 18,5-del. Az unió legnagyobb gazdaságának számító Németországban az állami foglalkoztatási hányad mindössze 12,2 százalék. Ennyiben az állami alkalmazás nagy aránya nyilvánvalóan szerepet játszik a kedvező munkanélküliségi mutatóban, de az egy főre eső jövedelem magas szintjéhez is hozzájárul, mert a közületi foglalkoztatás során folyósított jövedelmek is a GdP részét képezik.

A nemzeti jövedelem számításánál figyelembe vett szabályok szerint a kormányok által fizetett béreket kell alkalmazott, ha piaci adatok hiányában kell meghatározni az állami alkalmazottak hozzájárulását a GDP-hez, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó állások fenntartása mennyire termelékeny vagy hasznos. Németországban a magánszférában megtermelt hozzáadott értéket az állam jelentős hányadban adóként vonja el, ezt azután elosztja munkanélküli-segélyként. Ezzel szemben Skandináviában a munkanélkülinek adnak egy íróasztalt, az ilyen formán kifizetett segélyeket pedig a közületi szektorban megtermelt hozzáadott értékként egyszerűen a GDP-hez csapják.

Eltekintve az adott könyvelési trükknek a skandináv sikerben játszott szerepétől, az állami foglalkoztatás magas aránya a nyugati gazdaságok egy további alapvető problémájának a megoldásához is hozzájárul. A fejlett ipari államok összességében alaposan lenyomja a képzetlen munkaerő piaci árát az alacsony bérű térségekbe irányuló tőkeáramlás, a specializáció, a termelés kiszervezése és a migráció. Az érintett országok – nyilvánvaló szociális okok folytán – mégis vonakodnak attól, hogy esni hagyják az adott kategóriában a bérszínvonalat. Ha pedig óvni szeretnék a képzetlen (vagy kevésbé motivált) munkaerő bérszínvonalát, akkor négy lehetőség áll nyitva. Ezek közül a legkézenfekvőbb lenne a képzés, ez azonban nehézkes és nem kínál rövid távú megoldást, ezért jobbára csak három reális lehetőség marad nyitva.

Az első az, hogy a gyengén képzettek bérszínvonalát rögzített minimálbérekkel vagy bért helyettesítő jövedelmekkel szavatolják, ami egyúttal a magánszféra számára is meghatároz egy bizonyos bérkötelezettség-minimumot. Ez az a stratégia, amelyet a legtöbb EU-tagállam – különösképpen Németország – a magáévá tett. Az eredmény itt tömeges munkanélküliség, s ez nagyban rontja a gazdasági hatékonyság mutatóját, pénzügyileg pedig fenntarthatatlan.

A második lehetőség az, hogy a bért helyettesítő jövedelmekkel szemben bérszubvenciót fizet az állam, amely lehetővé teszi a munkaadók számára a bérköltségskála széthúzását, anélkül hogy a képzetlen munkaerő bére jelentősen esne. Ezt a módszert az Egyesült Államokban használják, a megkeresett jövedelmek utáni adó-viszszatérítéssel. Az idei közgazdasági Nobel-díjas, Edmund Phelps maga is sokáig népszerűsítette ezt a módszert.

A harmadik a skandináv út, amelynek részeként a munkaerő iránti állami kereslettel tartják magasan a bérszínvonalat.

Számos közgazdász a német stratégiát tekinti a legrosszabbnak és az amerikait a legjobbnak, majd nyomban mögéje helyezik a skandinávokét. Valóban jobb ugyanis, ha hagyják, hogy az emberek a parkokat szépítsék, gyermekeket gondozzanak vagy időseket ápoljanak állami létesítményekben, mint ha semmittevésre kényszerítenék őket, mint az Németországban történik. Mert a GDP-t ugyan mesterségesen felpumpálják, de mégis kikényszerítenek valami hasznos tevékenységet.

Természetesen az lenne a legjobb, ha a piacra hagynák annak eldöntését, hogy a gyengén képzett és kevéssé motivált munkaerő milyen produktumot tud észszerűen előállítani, ami az amerikai bérszubvencionálás mellett szól. Ennek fényében a skandináv megközelítés több mint egy egyszerű könyvelési trükk, mégsem ajánlható jó szívvel követendő stratégiaként a globalizáció kihívásaival szemben.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója