Kell-e félni Ázsiától?

Bár a versenyképesség abszolút és relatív szintjének pontos és közgazdaságilag hiteles mérése meglehetősen problémás dolog, mégis általános a vélemény azt illetően, hogy az ázsiai országok a jövőben is komoly kihívást jelentenek az Egyesült Államok és különösen Európa számára. A tétel bizonyítása rendkívül egyszerű, ha csak azt nézzük, hogy a világ összes exportjában a fejlődő Ázsia, különösen Kína részaránya milyen mértékben nőtt meg. A nem egészen tíz évvel ezelőtt mindössze a világexport 7,4 százalékáért felelős régió mára 12 százalék fölé kúszott.

Ezen országok nemcsak bérszínvonaluk miatt mások, mint mi vagyunk, de az államnak, a vállalati szektornak, valamint a társadalomnak merőben más viszonyai jellemzik, mint minket, európai vagy európai típusú országokat. Ilyen különbség például, hogy a fejlődő Ázsiában az állam rendkívül kevés szociális feladatot lát el. Az egészségügy sokkal kevésbé közjószág, mint azt idehaza vagy Európában megszoktuk, a nyugdíjrendszer pedig sok helyen csak csírájában létezik. Cserébe az adózás szintje is rendkívül alacsony, a személyi jövedelemadó mértéke például egyes országokban tíz százalék alatt van. A keleti társadalmakban az állam tehát keveset vesz el a polgáraitól, hogy cserébe keveset is adjon.

Természetesen a társadalom is ehhez a mi fogalmaink szerint mostoha körülményekhez alkalmazkodik, például úgy, hogy a munkahely elvesztésével járó kockázatok kezelése, valamint az öregkorra való felkészülés jegyében a lakosság jövedelmeinek rendkívül magas, alkalmasint negyven százalékot is elérő részarányát megtakarítja. A magas megtakarítási hajlandóságnak gazdaságpolitikai szempontból áldásos következményei vannak, például az, hogy amennyiben bármilyen okból költségvetési expanzióra kerül sor, az állam finanszírozási igényét a hazai megtakarításokból bőven ki tudja elégíteni, szemben mondjuk hazánkkal, ahol a hiány akkora, hogy külföldi megtakarítások nélkül a lyukat nem is lehetne betömni.

A magas megtakarítási hajlam azt is jelenti, hogy egységnyi költségvetési expanzió Ázsiában kisebb veszélyt jelent az árszintre és a külső egyensúlyra is, hiszen a lakossághoz áramlott többletjövedelem még nagyobb részét takarítják meg. További következmény, hogy mivel az állami nyugdíjrendszer hiányára a legjobb válasz a sok gyerek, a munkaerő-állomány is emelkedik, ez a hosszú távú gazdasági növekedés legfontosabb feltétele. A kis és társadalmilag kevéssé érzékeny állam modellje végezetül a vállalati szektor számára is kedvező, hiszen kisebbek a munkaerő alkalmazásának pénzügyi és adminisztratív terhei.

Ezek után nyilvánvaló, hogy Ázsia gazdasági fejlődése nem szolgálhat modellül a más kultúrájú európai és európai típusú országok és társadalmak számára. Bizonyos összehasonlításban a versenyt az olcsó és igénytelen munkaerő millióit felvonultatni képes régióval szemben egyszerűen nem tudjuk felvenni, tehát ha összgazdasági szinten talpon akarunk maradni, akkor erre csak azokban az ágazatokban van esélyünk, ahol ez a társadalmi és kulturális különbség nem jelent hátrányt, sőt esetleg éppen előnyünkre válik. Alacsony hozzáadott értékű, betanított munkával, kisüzemi mezőgazdasággal csak lemaradók lehetünk a világban, még akkor is, ha ezeknek az ágazatoknak a leépítése, átalakítása fájdalmas lépések sorát jelenti. Számunkra a jó példát és a követendő irányt éppen Európa jelenti, amely persze versenyelőnyét az autóiparban, a gyógyszergyártásban, a távközlésben, sőt a szolgáltatások nagy részében nemcsak megőrizte, de némileg javította is. A jelenlegi gazdasági és politikai hangulatban nagyon erősen összpontosítunk a költségvetés és a megszorítás aktuális kérdéseire, amelyek ugyan lényegesek a rövid távú pénzügyi stabilitás szempontjából, de nem elegek a hosszú távú jólét biztosítására.

A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója