Lépjünk túl Donald Rumsfelden és politikáján
Miközben az amerikaiak gyatra osztályzatot adtak az elnöknek az iraki háborúért, a közvélemény-kutatások szerint még mindig jelentős hányadban támogatják a terrorizmus ellen vívott háborúban. Sajnos azonban Amerika nem nyeri meg a „terrorizmus elleni háborút”. Egy hivatalos nemzetbiztonsági elemzés szerint már több dzsihádterrorista áll hadba, mint amennyit az USA meg tud ölni. Bush maga is helyesen látta a dolgot, amikor kijelentette, hogy az al-Kaida sorait ugyan sikerült megritkítani, mozgalomként gyakorolt vonzereje azonban fokozódott. Ez azt jelenti, hogy a rák az áttétes állapot stádiumába jutott.
Bushnak abban is igaza volt, amikor kijelentette: ez egy hosszú harc lesz. A nemzetközi terrorizmus korábbi hullámainak leküzdése egy egész generációnyi időt vett igénybe. Amerika azonban a hidegháborút is meg tudta nyerni, mégpedig a kemény kényszerítő hatalom eszközeinek és a vonzó eszméknek az okos kombinálásával. A berlini falat például nem ágyútűzzel zúzták szét, mert azok döntötték le kalapáccsal és buldózerekkel, akik elveszítették a hitüket a kommunizmusban.
Az információs korszakban a siker nemcsak attól függ, hogy kinek a hadserege kerekedik felül, hanem attól is, hogy kinek a sztorija győz. A dzsihádterro-rizmus elleni harc nem a civilizációk összecsapását jelenti, hanem inkább az iszlámon belüli polgárháborút. Ennyiben itt nem lehet győzni, hacsak a muzulmánság fő áramlata felül nem kerekedik. Márpedig az iszlám világban végzett felmérések azt mutatják, hogy Amerika ezt a háborút nem nyeri meg, mert a politikáját ellenségesnek tartják. Az elnöknek a demokrácia előmozdításáról szóló retorikája kevésbé meggyőző, mint az Abu Ghraib vagy Guantánamo börtöneiből érkező képek.
A múltban túl kevés volt a politikai vita Amerika globális vonzerejének eltékozlásáról. A „puha hatalom” elemzői fogalom maradt, nem lett belőle politikai jelszó. A kifejezés így – egyáltalán nem meglepő módon – akadémiai berkekben tudott teret nyerni, illetve olyan helyeken, mint Európa, Kína, India, miközben az amerikai politikai polémiából kiveszett.
A mostani amerikai politikai légkörben a „puha hatalom” fogalma egyet jelent azzal, mintha valaki „loosert”, azaz vesztest mondana. A megtámadtatás után az amerikaiak emóciói lázadnak minden ellen, ami „puha”. Pedig Bill Clinton annak idején sok ember figyelmét fel tudta kelteni azzal a mondatával, hogy a félelem légkörében a választók „az erőst és igaztalant” részesítik előnyben azzal szemben, aki „félénk, de akinek igaza van”.
A minapi választás eredményében az a jó hír, hogy az inga visszalendül a középállásba. Ennek egyik jele az lehet, hogy a kétpárti Irak-bizottság – amelyet James Baker és Lee Hamilton vezet – előterjeszt egy konszenzusos stratégiát a fokozatos iraki kivonulásról. A választások után a demokratáknak a „kemény hatalom” kérdésében tapasztalható hiányosságokat kellene firtatniuk, például azt, hogy miért nincs elég katona Afganisztánban. A republikánusoknak viszont olyan stratégiát kellene szorgalmazniuk, amelyben nagyobb szerepe van az „ész és a szív megnyerésének”.
Az USA 500-szor többet fordít a haderejére, mint műsorszórásra és kulturális csereprogramokra, a közöttük meglévő helyettesíthetőségről pedig szinte alig esik szó. A nyilvános diplomácia – csereprogramok, fejlesztési támogatások, katasztrófamentés, közvetlen katonai kapcsolatok – szervezése a kormányzatban szétszórtan folyik. Az USA-nak arra sincs stratégiája, hogy a kormány miként viszonyuljon a puha hatalom olyan nem hivatalos forrásaihoz, amelyek az amerikai civil társadalomból erednek, legyen szó akár Hollywoodról, akár a Harvard Egyetemről, akár a Gates-alapítványról.
A puha hatalom természetesen nem kínál megoldást minden problémára. Az észak-koreai diktátor, Kim Jong Il például szereti nézni a hollywoodi filmeket, ez azonban aligha érinti az atomfegyverprogramját. A puha hatalom eszközeivel nem lehet vonzerőt gyakorolni a talibánokra, akik a 90-es években támogatták a terrorszervezeteket. E jelenségekkel szemben kemény katonai hatalommal kell fellépni. Más célokat – például a demokrácia és az emberi jogok előmozdítását – sokkal hatásosabban lehet a puha hatalom eszközeivel szolgálni. A kényszerítő eszközökkel végrehajtott demokratizálásnak ugyanis megvannak a határai, amint arra a Bush-kormányzatnak is rá kellett jönnie Irakban.
Ha a republikánusok és a demokraták továbbra is figyelmen kívül hagyják a puha hatalom eszközeit, és a külpolitikai vita csak arra korlátozódik, hogy ki látsszon keményebbnek, akkor Amerika problémái tovább mélyülnek. Az országnak nincs szüksége arra a pártoskodásra, amelytől megcsontosodott az egész közbeszéd. Egyformán fel kell ismerni a kemény és a puha hatalom fontosságát, és meg szükséges vitatni, miként lehet ezeket egy okos stratégiával integrálni. Hadd reméljük, hogy a 2006-os választással ez a folyamat kezdetét vette.
Copyright: Project Syndicate, 2006
@ www.project-syndicate.org
A szerző a Harvard Egyetem professzora
