A szolidaritás kultúrája

Ha a jelenlegi afganisztáni helyzetre, a szudáni Dárfúrban uralkodó állapotokra, a palesztin területeken élők szociális helyzetére, az épp humanitárius katasztrófa felé száguldó Mianmarra (Burma) gondolok, a kritika talán nem is alaptalan. S akkor még nem is említettem a segélyezésre fordítható források szűkösségét (napjainkban csupán öt ország segélykiadása – Dánia, Hollandia, Luxemburg, Norvégia és Svédország – éri el vagy haladja meg az ENSZ által ajánlott 0,7 százalékos GDP-arányt), a katonai kiadások és a segélyekre fordított pénzösszegek arányát (Afganisztán esetében ez 10:1-hez a nemzetközi közösség részéről), illetve azt sem, hogy az adományok jelentős részét felemészti a helyi korrupció. Szóval látszólag kevés jót lehet írni e területről. Ráadásul lehet, hogy igaza van mindazoknak, akik óvtak e téma szóba hozásától, mondván: a megszorítások, a takarékosság és a „megélhetési válság” közepette ne borzoljam a magyar olvasók kedélyeit…

Magam kissé másként gondolkodom erről. A segélypolitikával foglalkozó hazai szakemberek és nem kormányzati szervezetek a délkelet-ázsiai cunami óta eltelt két évben a magyar adományozási kedv nemzetközileg is értékelhető pozitív változásait tapasztalják. Bár nem kritikátlanul, de alapvetően elismerően szólnak a nemzetközi segélyezési rendszerbe és politikába való magyar bekapcsolódásról is (amely az OECD-hez, illetve az

Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta tagságunkból fakadó kötelességünk). Ezért úgy vélem, tartozom nekik és a segélyezésben részt vevőknek annyival – így karácsony táján különösen –, hogy ha tehetem, szóljak róluk és érdekükben e lap hasábjain. Másrészt meggyőződésem, hogy a nemzetközi és a hazai társadalmi szolidaritás és az adományozási hajlandóság nem annyira a „megélhetési hullámvölgyektől”, hanem sokkal inkább a társadalmi és a politikai kultúrától függő dolog. Most nem is beszélve persze arról, hogy bár számos szempontból rossz a véleményem, annyira azért még én sem tartom provinciálisnak a magyar társadalmat, hogy (ellentétben némely politikussal) a hazai átlagember ne tudna különbséget tenni a „megélhetési válság” magyarországi vagy dárfúri változata között. Ne érzékelné például legalább a híradásokból, hogy míg hazánkban 2,5 százalék, Afganisztánban, Észak-Koreában, Afrika középső és déli részén vagy Haitin 35 százalék az alultápláltak aránya. És jó, hogy érzékeli, mert adakozik a cunami által sújtott embereknek vagy a pakisztáni földrengés áldozatainak éppúgy, mint ezekben a napokban a hazai elesetteknek a Hősök terén. Köszönet érte neki.

Végül ott van tizenegy éves lányom is, akit – amióta az Európai Bizottság Humanitárius Segélyek Hivatala (ECHO) egyik novemberi sajtóreggelijéről hazavittem az ENSZ világélelmezési programjának „Food Force” nevű számítógépes játékát – alig lehet elvonszolni a komputertől. Mert éppen élelmet vásárol, felderíti a megsegítendőket, segélycsomagot dob le helikopterről, alkuszik a helyi fegyveres szervezetek vezetőivel, aknát szed a segélyszállító teherautók előtt, vagy éppen iskolát épít a világ valamely nálunk szerencsétlenebb vidékén.

És alighanem ez is a szolidaritás említett kultúrájának egyfajta építése. Miként az lehet az is, ha a magyar politika még a szűkebb esztendőkben is nagy teret szentel a segélyezés marketingjének, például a civil adakozási hajlandóság erősítésének, a segélyezésben legnagyobb tapasztalattal rendelkező nem kormányzati szervezetek támogatásának. A magyar médiumok pedig lehetőséget adnak, hogy arra hajlandó munkatársaik e területre szakosodjanak, vagy hogy a magamfajta alkalmi szerzők bürokratikus megkötések nélkül segélyezésre fordíthassák egy-egy írásuk honoráriumát.

A szerző biztonságpolitikai szakértő