Máris lemaradtunk?

Ha csak az alapadatokat nézzük, sem a potenciális növekedésünk lehetséges lassulása, sem a régiótól, azaz Cseh- és Lengyelországtól való lemaradásunk nem magától értetődő. 2000 óta átlagos növekedésünk 4 százalék fölött van, a csehek csak 2005-ben és 2006-ban nőttek nálunk gyorsabban, míg a lengyelek 2004-ben és 2006-ban. A számok ebben az esetben azonban inkább eltakarnak, mint megmutatnak. Ha az adatokat a korábbi időszak növekedési mutatóival hasonlítjuk össze, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a mai 4 százalék körüli növekedés nem ugyanazt jelenti, mint két évvel ezelőtt, hiszen a GDP számításában három olyan jelentős módszertani változás történt, ami nemcsak a GDP szintjét, de annak kimutatott növekedési ütemét is megemelte. A módszertani változás a növekedési ütem esetében kb. 0,5 százalék, azaz a régi módszertan alapján csak 3,5 százalék körül lenne, annak ellenére, hogy a világ és Európa konjunktúrája a tetőfokán van, és a költségvetés éves szinten még mindig jelentős élénkítő hatást mutat.

A növekedési adatok regionális összevetése során azért nem célszerű a számok közvetlen összehasonlítása, mert a hasonló növekedési indexek mögött teljesen eltérő makrogazdasági helyzet áll. Míg a magyar költségvetési hiány a 2000. évi 3 százalék után az idén a GDP 10 százaléka körül alakul, a másik két ország költségvetése konszolidáltnak tekinthető, és úgy tűnik, az árstabilitást is különösebb gond nélkül tartani tudják. Azaz a fenti növekedési teljesítményt a két ország egy konszolidációs szakaszban tudta felmutatni, míg hazánk egy szélsőséges költségvetési politika mellett. Ez arra utal, hogy a költségvetés stimuláló hatása nélkül a tényleges növekedés sokkal lassabb lett volna.

Miközben ma mindenki a következő két év várható lassulása miatt aggódik – ami persze nem öröm, de önmagában tekinthetnénk ciklikus jellegűnek is –, könnyen elsiklunk az intő jelek mellett, amelyek azt mutathatják, hogy a magyar gazdaság növekedési trendje lassulhat. Ennek hosszú távú hatása sokkal drámaibb lehet, mint amivel ma számolunk. Ha elfogadjuk a következő két évre vonatkozó előrejelzéseket, a 2000–2008 között időszakban – tehát durván egy teljes üzleti ciklikusban – a magyar és a cseh gazdaság kibocsátásának szintje közötti rés legalább 4 százalékkal tovább nyílik.

De mi oka is lenne a magyar gazdaságnak nagyon gyorsan nőnie? A fejlődést befolyásoló tényezők megtalálása a közgazdasági irodalom sokat kutatott területe. Egyszerű válasz nincs, de az már ma is világos, hogy az intézmények, azon belül is a gazdasági stabilitást és a gazdasági szabadságot előmozdító intézmények alapvető fontosságúak.

Ha jól meggondoljuk, a stabilitási szempontból az elmúlt tíz évben egyetlen lényeges fejlemény az inflációs célkövetés bevezetése és az árstabilitás elsődleges céllá tétele volt, de ha igazán őszinték akarunk lenni, a rendszer és a célok talán csak mostanra váltak általánosan elfogadottá, s az MNB előtt még évek állnak, mielőtt kijelenthetnénk, hogy az árstabilitás önfenntartó módon meg is valósult. Emlékeimben kutatva az az impresszióm támadt, hogy az elmúlt tíz évben, amikor a gazdasági szabadság kiterjesztése, illetve szűkítése között lehetett választani – kezdve az agrárszabályozástól, a légtér megnyitásán át a monopóliumok szabályozásáig – valahogy mindig az utóbbira esett a választás. Az önmagában üdvözlendő lépésekre pedig, mint például az adócsökkentések, ad hoc módon, a fenntarthatósági szempontokat figyelmen kívül hagyva került sor. Ezek a folyamatok jól tükröződnek az versenyképesség intézményi vonásait is mérő nemzetközi rangsorokban, ahol az elmúlt években folyamatosan csúszunk visszafelé. Lehet, hogy nem lemaradunk, hanem már le is maradtunk?

A szerző az MNB vezető közgazdásza