A kínai népesség elöregedésének következményei

Visszanézve ironikusnak látszik, hogy az 1979-ben drákói szigorral életbe léptetett „egy gyermek” elvet akkor hirdették meg, amikor a munkaigényes feldolgozóipari beruházások megszerzéséhez szükséges „nyitott ajtó” politikáját elfogadták. Bár önmagában mindkét célkitűzést sikeresnek kell tekinteni, a családtervezési program elkerülhetetlenül vezetett a lakosság elöregedéséhez, és ez idővel csökkenti Kínának mint alacsony költségszintű, munkaigényes feldolgozóipari bázisnak a vonzerejét.

Az „egy gyermek” politikájának közel három évtizede alatt az évenkénti élve születések száma a nyolcvanas évek elején kimutatott 22,5 millióról 16-17 millióra csökkent. Ezzel egyidejűleg növekedett a várható élettartam, ezért a 65 éven felüliek összlakossághoz viszonyított aránya 4,9 százalékról 7,7-re emelkedett ugyanezen idő alatt.

Az ENSZ népesedésügyi főosztálya által készített, „közepes” előrejelzési variáns szerint a 15 évnél fiatalabbak 2000-ben kimutatott 24,8 százalékos aránya az évszázad közepéig 15,7 százalékra csökken, miközben a 65 évnél idősebbek aránya ezen időszak alatt 6,8 százalékról 23,6-re emelkedik. Mivel kevesebb a munkaerő-utánpótláshoz szükséges gyermek, ezért a 15–64 éves aktív korosztály aránya 68,4 százalékról 60,7-re esik. Emiatt az időseknek az összlakosságon belüli hányada Kínában jóval nagyobb hányadot képvisel majd, mint más feltörekvő országok – Brazília, India, Indonézia vagy Mexikó – esetében.

A kínai demográfiai trendeknek kedvezőtlen hatásuk lesz a gazdaságra nézve is. A lakosság gyors elöregedése és a munkaerő létszámának zsugorodása következtében csökkennek majd az adóbevételek, miközben a nyugdíjra és az egészségügyre fordítandó kiadások emelkednek, ez pedig aláássa a fiskális pozíciókat. A magánszektorban tevékenykedő közgazdászok és a Világbank becslései szerint a kínai kormány által felhalmozott „nettó implicit nyugdíjtartozás” felszökhet a GDP 75–110 százalékos hányadára.

A munkaképes korúak seregének megcsappanásával csökken a munkaerő-kínálat, ez táplálja a béremeléseket és erodálja az ország gazdasági versenyképességét. A Jangce és a Gyöngy-folyó deltájában – ahol a legsűrűbb a feldolgozóipari hálózat – máris munkaerőhiány van. Kanton tartomány például már 2004-ben a minimálbérek 20 százalékos emelésére kényszerült, hogy máshonnan tudjon dolgozókat oda csábítani. A képzett munkaerő felvételére és megtartására a külföldi tulajdonú cégek széles körben adnak a minimálisnál nagyobb fizetéseket.

Néhány külföldi feldolgozóipari vállalat ezzel szemben máris keresi a bérköltségek korlátozásának a lehetőségét, ezért a gyártást a még olcsóbb élőmunkát kínáló térségekbe – például Vietnamba – helyezi, ahol a fizetés a kínainak alig 50-60 százaléka. Vietnamban a közvetlen külföldi (főleg japán, dél-koreai és tajvani) befektetések értéke 40 százalékkal növekedett 2005-ben. Kínában viszont a megfelelő érték ugyanabban az évben 0,5, 2006 első hét hónapjában pedig 1,2 százalékkal csökkent. Ennél is nagyobb arányú volt a Japánból, Dél-Koreából és Tajvanból érkező – összesített – működőtőke-befektetések hanyatlása – ez a tavalyi 6,5 után 2006 első fél évében elérte a 31 százalékot.

Mindezek a számok eddig csak egy kibontakozó trend kezdeti, figyelmeztető jelei. Amint a munkaerőhiány akuttá válik, Kína rákényszerül, hogy a munkaintenzív feldolgozóipari tevékenység skálájának alján feladjon bizonyos szegmenseket, ez pedig az exportteljesítmény és a gazdasági növekedés lassulásához vezet majd.

A helyzeten Peking – az egy gyermek politikájának feladása mellett – úgy tud segíteni, hogy felfelé kapaszkodik a feldolgozóipari és a szolgáltatói tevékenység értékskáláján, amint tette azt Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan. Mindehhez azonban szükség van a kutatás-fejlesztési tevékenységbe irányuló beruházások növelésére és az oktatási rendszer alapvető megújítására.

Az OECD becslései szerint a k+f kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya Kínában mindöszsze 1,3 százalék, szemben Japán 3,2 százalékával, illetve a Dél-Koreában, Tajvanon és az Egyesült Államokban kimutatható 2,5-2,6 százalékkal. Bár a pekingi kormány bejelentette, hogy a mutatót 2010-ig a GDP 2 százalékára emelik, ez még mindig elmaradna az OECD 2,2 százalékos átlagától.

Ami pedig Kína elmaradott oktatási rendszerét illeti, az egyetemi végzettségűek nagy számát ellensúlyozza a képzettségüknek a szükségestől jócskán elmaradó szintje. Mint azt a McKinsey & Company tanácsadó cég egyik elemzésében kimutatta, a kínai egyetemek által évente kibocsátott több mint 3 millió végzősnek alig 10 százaléka alkalmas arra, hogy valamilyen nemzetközi nagyvállalatnál tevékenykedjen, mert gyenge a gyakorlati képzettségük és az angolnyelv-tudásuk.

Mindezen rendszerbeli gyengeségek tükrében kétséges marad, vajon Kína le tudja-e küzdeni a fenyegető munkaerő-deficitet azzal, hogy átáll az innováció és a termelékenység által előrevitt gazdaságra.

A szerző a Szingapúri Egyetem Kelet-ázsiai Intézetének vezető kutatója