A több-biztosítós egészségügy kockázatai

„A több-biztosítós modell bevezetése a reform utolsó nagy lépése, amely nélkül nem lesz minőségi változás az egészségügyi rendszer működésében” – nyilatkozta a Figyelőnek a napokban Molnár Lajos egészségügyi miniszter. Bár a részletek egyelőre ugyanolyan homályosak, mint a szocialista párt támogatása az ügyben, a szabad demokraták által favorizált tervről hamarosan megkezdődhet a politikai egyeztetés. Ahogy az egészségügyi reform korábban elfogadott elemei, ez a javaslat is komoly indulatokat válthat ki, érdemes tehát szakmai alapon megvizsgálni egy ilyen döntés várható kockázatait és költségeit.
Ha a fejlett világban szétnézünk, szinte nincs két egyforma elven működő egészségügyi rendszer – derül ki az ilyen államokat tömörítő OECD 2004 szeptemberében közzétett felméréséből. A magánbiztosítók szerepe az alapellátásban különösen nagy az Egyesült Államokban, Hollandiában és Németországban, de a 2004-es reformok óta idesorolhatjuk Szlovákiát is. Ausztrália, Nagy-Britannia vagy Írország gyakorlatilag duplikálja a létező állami ellátást, magánalternatívát biztosítva polgárainak. Franciaországban a társfinanszírozás jellemző, ahol az állami és a magánbiztosító közösen fizeti az adott szolgáltatást. A legtöbb országban létezik kiegészítő magánbiztosítás, amely az állam által nem fizetett ellátásra nyújt fedezetet. De olyan ország is létezik, például Mexikó, Dél-Korea vagy Görögország, ahol a beteg jelentős részben a saját zsebéből vásárol ilyen terméket vagy szolgáltatást.

Érdekes jelenség, hogy míg a magas állami finanszírozású rendszerekben 1990 és 2004 között általában csökkent ez az arány, addig az alacsonyak esetében ez épp fordítva történt, vagyis egyfajta kiegyenlítődés figyelhető meg. Magyarország esetében ez annyit jelentett, hogy az említett időszak alatt – igen magas szintről – az OECD átlagára esett viszsza, alapvetően a közvetlen egyéni kifizetések megugrása miatt. Az ugyanakkor – Finnország kivételével – minden OECD-tagországra jellemző volt, hogy az egészségügyi kiadások a GDP üteménél gyorsabban nőttek az elöregedő lakosság és az egyre dráguló gyógyítás miatt.

A növekvő egészségügyi kiadások miatt a legtöbb állam igyekszik átalakítani rendszerét. Több kormány a decentralizációban, a magántőke bevonásában, a verseny árleszorító hatásában keresi a gyógyírt, ennek egyik eszköze lehet a magánbiztosítók szerepének erősítése. Az OECD tanulmánya azonban számos tévhitet szétoszlat ezzel kapcsolatban.
Az elemzés szerint a magánbiztosítók csak elhanyagolható mértékben járultak hozzá az ellátás színvonalának javításához, mivel – vagy az ösztönzés hiánya miatt, vagy kellő alkupozíció híján – nem tudták azt kikényszeríteni a szolgáltatóktól. Emiatt általában a költségek leszorításában sem jeleskedtek, sőt többnyire növelték az összkiadásokat. Számottevően az állami ráfordításokat sem mérsékelték, mivel a legdrágább szolgáltatások vagy a legsebezhetőbb, alacsony jövedelmű csoportok ellátása továbbra is állami feladatkörben maradtak.

Ami a hatékonyságot illeti, a javulás itt is alig érzékelhető. A magánbiztosítók adminisztrációs és reklámköltségei magasak, miközben a fogyasztók mobilitása a biztosítók között rendkívül alacsony (lásd a magyar nyugdíjreform idevonatkozó tapasztalatait). Az alap-probléma az ilyen modellek esetében a profitérdek és a társadalmi szolidaritás ellentmondásában van: ha a biztosítók valóban piaci alapon, testre szabottan kínálják szolgáltatásaikat, az a társadalmi egyenlőség és az állami finanszírozás rovására megy, ha mindezt különböző korlátokkal szabályozzák, akkor a hatékonyság sérül.

Az OECD szakértői szerint csak abban az esetben csökkenthetők a több-biztosítós modell társadalmi és pénzügyi kockázatai, ha a döntéshozók szabályozókkal bástyázzák körül a rendszert: a nagy kockázatú egyének kötelező befogadása, a kínált termékek standardizálása, az egyéni hozzájárulás fenntartása (lásd vizitdíj) stb. Kérdés persze, hogy ilyen kockázatok mellett ilyen szerény várható eredményért megéri-e egyáltalán belefogni a gyökeres átalakításba.

Fordulat az Egyesült Államokban?

Az Egyesült Államokban kiemelkedő a magánbiztosítók aránya az egészségügyi kiadásokban. A közfinanszírozású Medicare és Medicaid ott csak az idősekre, rokkantakra és néhány szegényebb csoportra terjed ki, miközben 46 millió amerikainak nincs biztosítása. És noha a világon az USA-ban a legnagyobb az egy főre jutó egészségügyi kiadás, a lakosság egészségi állapota ezt egyáltalán nem tükrözi. Éppen ezért a demokraták novemberi kongresszusi győzelme után komoly vita kezd kibontakozni arról, hogy bevezessék-e az univerzális közellátást, illetve hogy a jelenlegi rendszert egybiztosítós modell váltsa-e fel. Egy tavaly szeptemberi felmérés szerint az amerikaiak 56 százaléka támogatna egy ilyen változást.