Csodavárás Berlintől

Legutóbb 1999-ben, az akkori hétéves EU-költségvetésről – az „Agenda 2000”-ről – való hosszadalmas alkudozásában kellett Schröder kancellárnak rendet vágnia, lehetőleg eljutva a megegyezésig, ha időben meg akarták teremteni a bővítés pénzügyi alapjait. Sokan ennek sikerére is emlékezve remélik, hogy az alig egy hete megkezdődött mostani német EU-elnökség is képes lesz az újabb nagy kihívás, az alkotmányos szerződés ügyében haladást elérni.

Az esetleges német esélyek mellett leginkább két dolog szól. Az egyik, hogy tavaly júniusban az állam- és kormányfők egyhangúlag úgy döntöttek, a soros elnökségtől várnak alkotmányügyben egyfajta menetrendet a lehetséges megoldási opciók kihordására. A német diplomácia tehát most egy közmegegyezéssel támogatott házi feladatot teljesít. Az is sokat számít, hogy az alkotmányos szerződés felélesztése alapvető német érdek is. Az Európai Unió (a hajdani közös piac) megalakulása óta ugyanis ez lenne az első olyan alapszerződés-változat, amely a döntéshozásban sokkal nagyobb teret adna a népességarányos (tehát erősebb) német befolyás érvényesítésének.

Vannak azonban óvatosságra intő tényezők is – méghozzá külső (EU-politikai) és belső (német belpolitikai) vonatkozásban egyaránt. Az előbbinél a legfontosabb a tradicionális „német–francia tengely” megrokkanása, illetve a taglétszám radikális bővülése. A legfelsőbb uniós vezetői körökben többnyire – nem hivatalos – egyetértés van a tekintetben, hogy a Jacques Chirac nevével fémjelzett francia EU-politika az esetek többségében inkább a nehézségek forrása, mint a konstruktív megoldások emeltyűje, és gyakrabban érhető tetten benne sarkos véleménykülönbség a berlini törekvésekhez képest, mint megalapozott egyezés. Az így sokszor magára maradó német kormánynak pedig immár 24 országot – vagy legalább azon belül kellően nagy számú fővárost – kell meggyőznie, hogy elképzelései ne akadjanak fenn az ellenvélemények hálóján.

Tanulságos lecke volt, amikor – 2004-ben – az addig legyőzhetetlennek tekintett „német–francia tengely” együttes lobbizása sem volt elegendő Guy Verhofstadt belga miniszterelnök bizottsági elnöki jelöléséhez. Az sem jött be, hogy a német kormány hathatós lobbizására is besegített új keleti tagok a német szavazatokat erősítsék. Az ilyen szempontból látszólag legtöbb „hálával” tartozó lengyel kormány nagyon hamar kész volt Berlinnel látványosan szembefordulni (Irak ügyében).

És miközben a külső német mozgástér láthatóan szűkül, sok szempontból más ma már az elnökséget ellátó kormány hazai hátországa is. Helmuth Kohllal láthatóan végképp leköszönt az a generáció, amelyik még őszintén hitt abban, hogy a német érdekeket az szolgálja a legjobban, ha Berlin (Bonn) elsősorban „jó európaiként” jár el, és ezen keresztül próbálja saját elképzeléseit is érvényesíteni. Ez a képlet már az őt követő Schröder kancellársága idején is többnyire megfordult, és a jelek szerint nincs ez másként a mostani nagykoalíció esetében sem.

Németország továbbra is meghatározó hatalma az Európai Uniónak, és minimum addig, amíg a közös büdzsé több mint ötödét a német adófizetők állják, akiknek a népességi súlya amúgy a legnagyobb az unión belül, ez várhatóan nem is fog változni. Nem mindegy tehát, hogy milyen prioritások mellé áll például soros elnökségként a német diplomácia. Ennyiben jó hír, hogy az alkotmány esetében annak „megmentésére” törekszik. De tévedés volna arra számítani, hogy ezzel a kedvező végkimenetel is szavatolt. Talán így lehetett volna Kohl, Mitterrand és Delors Európai Közössége idején. De ez ma már egy másik unió – és sok tekintetben másik Németország. Hat hónap múlva kiderül, hogy mindez mire volt elég.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője