Meglepetés! Infláció?!

Az infláció választások utáni megugrása mindegyik politikai ciklust jellemezte, érdekes módon azonban a bekövetkezett árszintemelkedés minden esetben magasabb volt a piaci várakozásoknál, tehát volt „meglepetéstartalma” az áralakulásnak. Az infláció nem várt megugrása leegyszerűsített formában jövedelemátrendeződést okoz a gazdasági szereplők között azok javára, akik jövedelmüket az infláció alakulásának megfelelően tudják (akár utólag is) alakítani. Az állam tipikusan idetartozik; ez elsősorban abból ered, hogy a magasabb árak mellett végbemenő jövedelemfolyamatok a költségvetés bevételi oldalát gyarapítják, a kiadási oldalon viszont általában csak a nyugdíjak őszi korrekciója követi részben az inflációt. Kiadási kockázat az adósságteher, de egyrészt a többségében éves kamatfizetésű állampapírokból álló adósság kamatterhe csak a következő évi kamatkiadásban jelentkezik, másrészt a kedvezőbb költségvetési helyzet hosszabb távon kisebb hozamokat eredményez. Így az első néhány hónapban érkező rosszabb hírek átmenetileg magasabb hozamszintet indokolhatnak, de általában az év második felében már jelentkeznek a költségvetési bevételeket javító hatások, ez pedig mérsékli a hozamszintet.

A január végén készített Reuters-felmérés az első hónapra 7,5, az év egészére pedig 6,5 százalékos inflációt valószínűsített. Becslésünk szerint az év egészében 1 százalékponttal, januárban pedig néhány tizeddel lehet magasabb a tényadat, ez a korábbi esetekhez hasonlóan kellemetlen meglepetést jelentene. Visszatekintve a korábbi esetekre, 1995-ben 22-ről 28 százalékra gyorsult az infláció, 2000-ben az év egészére várt 8,5 helyett 10, 2004-ben pedig 6,5 helyett 6,8 százalék lett az árváltozás mértéke.

Az előrejelzések pontosságát ebben az évben jelentősen megnehezíti, hogy az árváltozást a tömegközlekedés, az energia, illetve a gyógyszerek esetében a jelentős módon differenciált támogatáscsökkenés okozza, amelynek a statisztikában megjelenő összesített hatása igen nehézkesen számítható. Egy másik probléma, amely az előrejelzések közötti jelentős eltérések másik oka lehet: a szigorú költségvetési kiadások, azokon belül is elsősorban a jelentős reálbércsökkenést tartalmazó jövedelempolitika hatásának a becslése. Az optimistának tűnő feltételezések szerint e másodlagos hatások akár jelentősen ellensúlyozhatják a közvetlen árváltozásokat, és így összességében 6 százalék körül alakul majd az éves árváltozás, amely nagyjából 4 százalékos év végi inflációt tételez fel. A pesszimistábbak azonban ezzel szemben felhozhatják, hogy az adóteher-növekedés – különösen a munkát érintő része – inflációt gerjesztő hatású, ez pedig újabb inflációs nyomást idézhet elő, így pedig tartósan magas maradhat az ütem. Utóbbi vázlatok nagyjából 7,5 százalék körüli átlagos és 6 százalék körüli év végi pénzromlást tartalmaznak.

A múltbeli tapasztalatok egyértelműen a magasabb inflációt jóslók táborát erősítik, igaz, a jelenlegi költségvetési kiigazítás sok tekintetben eltér a korábbiaktól. Ami viszont a legfontosabb, hogy ezúttal már egy törvényileg független, kizárólag az árstabilitás céljával megbízott jegybank intézményével és egy korlátozottan rugalmas árfolyam-politikával vágunk neki az évnek.

Az eltérő inflációs prognózisok közötti versenyben az első részeredményt már a jövő szerdán nyilvánosságra kerülő januári adat megadja. Az év közepén pedig már lehet elemezni a közgazdasági viták célkeresztjében lévő másodlagos hatásokat, azazhogy az egyes termékek és szolgáltatások kiugróan magas áremelkedése miatt érezhetően mérséklődött-e a kereslet egyéb piacokon, illetve ez okozott-e ezekben az esetekben árleszorító hatást.

A szerző az ING Bank vezető elemzője