Regulázhatók-e a bankok?

Hogy csak egy része, annak nagyon egyszerű okai vannak: egyrészt a javasolt változtatások túlnyomó többségének megvalósításában nem minden piaci szereplő érdekelt – legalábbis rövid távon nem az –, másrészt ekkora mennyiségű módosítástömeg többéves, igen összehangolt munkát feltételez. A javaslatcsomagtól tehát semmiképpen nem lehet azt várni, hogy egy csapásra megszűnik minden torz jelenség a magyarországi bankszektorban, és erről nem is minden esetben maguk a szolgáltatók tehetnek.

Az alanyi jogon járó – durvábban megfogalmazva kötelező –, minimális szolgáltatások igénybevételére alkalmas bankszámla ötlete például nagyon figyelemreméltó, hiszen csökkentené a postai csekkek ezermilliárdokban mérhető forgalmát, javítaná a pénzügyi kultúrát, és persze mérsékelné a költségvetési szervek, közműszolgáltatók költségeit is. Ezzel együtt nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy a lakossági pénzügyi szolgáltatók infrastruktúrája koránt sincs abban az állapotban, hogy minden egyes magyarországi lakos bankszámlával, illetve kártyával rendelkezzen. Egész egyszerűen azért nem, mert a települések igen nagy részén nemhogy a kártyás fizetés, de még az ATM-es készpénzfelvétel lehetősége sem adott, az elektronikus banki szolgáltatások használatával pedig az érintett ügyfelek egy része igen nehezen barátkozna meg. (Hacsak nem – a munkabérek utalásához hasonlóan – finoman kényszerítenék erre.) Ettől függetlenül az igény jogos – és vélhetően meg lehet majd egyezni róla a bankokkal is –, de néhány évnek biztosan el kell még telnie addig, amíg Magyarországon megvalósítható lesz ez a megoldás.

A szolgáltatóváltás megkönnyítése időszerű – bár már nem új – felvetés: valóban nem normális jelenség, hogy egy ügyfélnek komoly ügyintéző-körutat kell tennie ahhoz, ha egyik banktól a másikhoz szeretné átvinni a számláját. Ezen a számlaátirányítás feltételeinek megteremtése nyilvánvalóan segíthetne valamennyit, de nem hinném, hogy egy csapásra megváltoztatná a helyzetet. A magyar lakossági ügyfelek ugyanis még mindig nehezen mozdulnak, a folyószámlaköltségeiket illetően nem túl árérzékenyek, és többnyire csak akkor váltanak számlavezetőt, ha valami miatt végképp elegük lesz addigi bankjukból.

A kamatok és díjak összehasonlíthatóságának kérdése szintén nehéz ügy: már a jelenlegi, a teljes hiteldíjmutatóra vonatkozó rendelet elfogadásakor világos volt, hogy a THM nem oldja meg teljesen a problémát. (Leginkább azért, mert ezt a mutatót kifejezetten a hosszú futamidejű hitelekhez fejlesztették ki.) Azt pedig nem lehet elvárni a bankoktól, hogy az árak feltüntetésénél az önszabályozás eszközével éljenek – lásd a THM feltüntetésével kapcsolatos, eddigi tapasztalatokat –, mindig is kihasználják majd az érvényes jogszabályok nyújtotta lehetőségeket – vagy csak az elengedhetetlenül szükséges mértékben alkalmazzák magukra a korlátozásokat.

Annak ellenére, hogy a javasolt változtatások egy részének gyors megvalósítására kicsi az esély, a dokumentum eddigi utóélete mindenképpen biztató. A meglepő sebességgel történt szakmai egyeztetés eredményét látva ugyanis úgy tűnik, jövő év közepétől végre bevezethetik a pozitív adóslista intézményét Magyarországon, csökkentve ezzel a bankok által viselt hitelezési kockázatot és az ügyfelek terheit egyaránt. Persze ehhez az kellett, hogy a változásban minden bank és érintett intézmény érdekelt legyen: hogy a többi javaslat sorsa mi lesz, azt pedig valószínűleg ugyanez a követelmény határozza meg.

A szerző a Világgazdaság munkatársa