A béralku vesztesei
Amikor múlt pénteken hajnali 3 körül a megérkezés után még vagy húsz percet kellett várnunk Ferihegy 1-en, a Belgiumból érkező gépen a lépcsőre, akkor sokadmagammal együtt elgondolkodtam azon, mennyire képes felborítani mindennapi megszokott kényelmünket egy szűk, kiváltságos csoport munkabeszüntető akciója. A tengerentúlról érkezvén mi akkor már épp 33 órája voltunk úton, és tulajdonképpen örülhettünk, hogy végül megoldották a hazaszállításunkat. Ráadásul nem odafelé történt a nagyobb baj (ott épp csak „súroltuk” a figyelmeztető sztrájkot), hiszen akkor a brüsszeli csatlakozás esetleges lekésésével elbuktuk volna az utazásra kifizetett tetemes összeget.
Persze mondhatná bárki, hogy ez egyéni probléma, de nem az, másrészt az esetnek vannak mélyebb összefüggései. Nevezetesen: a munkavállalói érdekképviselet e formája meddig tekinthető jogosnak és tolerálhatónak, s mikor sérti a szélesebb közérdeket, hogy a nemzetgazdasági hatásáról ne is beszéljünk.
Magyarország munkaadói szemmel a rendszerváltás után sokáig a béke szigetének számított ebből a szempontból. Miközben a közszférában rendre előfordultak komolyabb, akár országos méretű sztrájkok (ebben leginkább a vasutasok „jeleskedtek”), a magánszférát többnyire érintetlenül hagyta a munkaügyi konfliktusnak ez a végletes fegyvere. Ebben nyilván szerepe volt a gyors magyarországi privatizációnak és a külföldi tőke térnyerésének, amely érdekeinek megfelelően igyekezett minél inkább visszaszorítani a szakszervezeti tevékenységet.
Ami a mostani helyzetet különlegessé teszi, az a korábbi évek rendkívül laza, a realitásoktól teljesen elrugaszkodó költségvetési és bérpolitikájának elkerülhetetlen kiigazítása. Az államháztartási hiány ez évi 3 százalékpontos, GDP-arányos lefaragásának terheit a vállalkozói szféra és a lakosság egyaránt megszenvedi, így a mostani „bérharc” tétje jóval nagyobb a korábbiakénál. A munkaadóknál a fejlesztések sorsa, a veszteségek minimalizálása, a munkavállalóknál a megnövekedett számlák kifizetése, a munkahelyek megőrzése a cél. Nem véletlen hát, hogy a 2007-es béralku rekordhosszúra sikeredett az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, és csak január végén sikerült megegyezni a végül elfogadott 5,5–8 százalékos emelési ajánlásban (igaz, ebben a kormány késlekedésének is szerepe volt).
Ilyen előzmények után talán nem meglepő, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban sorra érkeztek a hírek a bérvitákról. A létszámcsökkenéstől amúgy is fenyegetett közszférában eddig meglepően jól sikerült kezelni a konfliktusokat, ezúttal azonban a magángazdaságban is sarkukra álltak a szakszervezetek, például a villamosenergia-iparban, a péti Nitrogénművekben vagy a Pick Szegednél. Persze ahogy a nélkülözhetetlen közszolgáltatások esetében, a magánszférában is főként akkor tudnak nyomatékot adni követeléseiknek a munkavállalók, ha monopolhelyzetük révén nemcsak a munkaadót, de a szélesebb közönséget is sakkban tarthatják, zsarolhatják. Kiváló példa erre a már privatizált Budapest Airporttól a török Celebi Kft.-nek kiszervezett földi kiszolgálás példája, ahol irreálisan magas, 18-20 százalékos követeléssel álltak elő a szakszervezetek.
Nyilvánvaló, hogy a kompromisszum gyors megtalálásában a munkáltató diplomáciai érzékének is nagy szerepe van, hiszen a lekezelő, erőből történő tárgyalás helyett kifizetődőbb lehet az üzleti tervekbe beavató, a mostani áldozatokért esetleg későbbi jutalmat kilátásba helyező stratégia. Azt ugyanakkor a szakszervezeteknek is be kell látniuk, hogy a valós teljesítménytől elrugaszkodó béremelések árát előbb-utóbb úgyis meg kell fizetnie valakinek: akár magasabb infláció és kamatok, akár adóemelések és elvesztett munkahelyek formájában. Erre épp a mostani kiigazítás lehet az intő példa.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
