Borcukrozásról másképp

A probléma valójában nem ilyen egyszerű. Az, hogy Chaptal, Napóleon minisztere törvénybe foglaltatta a bor száraz cukrozásának a lehetőségét, annak idején progresszív lépésnek számított, mert egyrészt az európai és különösen a francia bornak nem volt más földrészről versenytársa, így a piac nem észlelhette az új eljárás minőséget rontó voltát, másrészt a kor tudománya nem tudott más megoldást kínálni.

A Chaptal utáni több mint másfél évszázad alatt a helyzet alapvetően megváltozott. A déli féltekén, általában mediterrán éghajlatú területeken tömeges mértékben kezdtek szőlőt és igen korszerű módszerekkel bort termelni. A múlt század végére világossá vált, hogy az újvilági nedűk messze felülmúlják az öreg kontinensen chaptalizációval javítottakat minőségben és versenyképességben. Ezek a borok betörtek az európai piacra, és villámgyorsan meghódították a fogyasztókat.

Tudni kell, hogy száraz cukrozással csak a bor alkoholfokát lehet növelni, az egyéb fontos, a tényleges élvezeti értéket adó jellemzőkön nem változtat. Mostanra nagyot fejlődött a tudomány és a technika, megjelentek olyan eljárások, amelyek gazdaságosság és minőség tekintetében is ésszerű módon lehetővé teszik a must, a bor töményítését, javítását. Ezekkel a technológiákkal nemcsak az alkoholfok növelhető, hanem a hasznos élvezeti értékek is.

A 30 százalékos önköltség-növekedés túlzás. A problémát nem ez okozza, hanem boraink rendkívül alacsony árszintje. Nem vitás, hogy az Eurostat szerinti 40 euró/hl átlagár semmiféle többletköltséget nem bír el. Tudni kell viszont, hogy az osztrák borászok húsz évvel ezelőtt alacsonyabb szintről indulva mára 171 euró/hl átlagárral büszkélkedhetnek.

Könnyen belátható, hogy a versenyképes nedűkkel elérhető árszint bőven kompenzálja a többletráfordítást. Ezzel eljutottunk a klasszikus tyúk-tojás problémához. Nyilván előbb a hazai borászatnak meg kell teremtenie a korszerű eljárások feltételeit; ez nem kevés kiadással jár, hiszen a legkisebb kapacitású mustsűrítő is 10 millió forintba kerül. Ahhoz, hogy hazánk jelenlegi minőségi bortermelésének a felét az új eljárással állítsuk elő, 1,5-3 milliárd forint beruházás kell. Ez nem kis összeg, ám egy-két év alatt össze lehetne hozni a minden liter bor után befizetendő, jelenleg forgalomba hozatali járuléknak nevezett 8 forintokból. Ezeket a pénzeket felelőtlenség és bűnös könnyelműség úgynevezett közösségi marketingre pazarolni, amikor boraink nem versenyképesek, semmilyen hírveréssel nem adhatók el.

Remélem, ezek után belátható, hogy a száraz cukrozás betiltása nem a termelés korlátozását jelenti, hanem égetően szükséges reformintézkedés. Néhány más lépéssel együtt igenis helyzetbe lehetne hozni a magyar szőlész-borász ágazatot. Az évszázados struktúrák befagyasztása, a békaperspektívájú irányítótevékenység az igazi veszély, ami igen hamar termelésünk szűkülését okozza.

Vitatható az a jellemző hozzáállás is, amely szerint majd lobbizunk az EU-biztos javaslatának a megfúrására. Ez a zsigeri reflex: minden nyitást, reformot elfojtani, hogy ne kelljen gondolkozni, dolgozni. A kritika mellett támogatni javaslom az EU-biztos törekvését a száraz cukrozás betiltására, de néhány feltétellel:– minden termelő egyéni kérés alapján kapjon moratóriumot az elkövetkező hét évre, de ennek ideje alatt legyen köteles a borcímkén feltüntetni a cukrozás tényét;– saját must vagy bor sűrítésével 21 magyar mustfokig legyen megengedett a javítás, hogy kompenzálható legyen az újvilági termelőkkel szemben meglévő hátrány.

Ez a javaslat lehetőséget ad a magyar borászat megújulására, valamint az ezen alapuló országos bormarketing-stratégia kialakítására.

A szerző a Lesence Borászat vezérigazgatója