Gazdálkodj okosan!
A szünidőnek örülő diákok aligha csak arra gondolnak, hogy iskolájuk esetleg szó szerint véget ért: mostanság mindennaposak a bezárásokról és összevonásokról szóló hírek, s nemigen lepődünk meg akkor sem, ha más önkormányzati intézmények bezárásáról hallunk. Ott van például Érd, ahol a Budapestről kitelepülő családoknak köszönhetően igen sok a kisgyerek, mégis, miközben vagy négy-öt óvodával kevesebb van a szükségesnél, egy már meglévő intézmény bezárásán gondolkodnak.
Aligha vitatható, hogy az utóbbi években látványosan romlott a helyi önkormányzatok gazdasági helyzete. Sok esetben a kötelező feladatok ellátására adott központi támogatások még nominálisan sem emelkedtek, miközben a kormányzat látványosan felpörgette az inflációt. A megszorítások e formájára négyféle válaszreakciót figyelhettünk meg. A legnagyobb sajtóvisszhangot kapó változatban a képviselők megszorításokba kezdtek: eladva az eladhatót, bezárva a bezárhatót, leépítve a leépíthetőt.
Ott azonban, ahol már nincs elegendő visszavágási lehetőség vagy hajlandóság, az önkormányzatok hitelből kezdik kifoltozni költségvetésüket, amelyet eleve megtépáz a szociális támogatások iránti növekvő igény. Az 1994-től 1999-ig 50 milliárd forint körül stagnáló hosszú lejáratú önkormányzati hitelállomány az MNB adatai szerint 2006-ra 400 milliárdra emelkedett, miközben a rövid lejáratú hitelek éves átlagos állománya 10 milliárdról 100 milliárdra kapaszkodott, mostanság pedig több város is – elvileg a még ki sem írt uniós pályázatok elnyeréséhez szükséges önerő biztosítására, de részben folyó kiadásaik fedezésére is – jókora kötvénykibocsátással borzolta a konvergenciakritériumok miatt aggódó Pénzügyminisztérium idegeit. A kormányzat máris a tiltáson dolgozik.
A harmadik technika a különféle trükkök alkalmazása. Az Állami Számvevőszék szinte nem talál olyan önkormányzatot, ahol minden rendben lenne, bár szerencsére a többségnél az indokolatlanul igényelt vagy nem megfelelően felhasznált, ezért visszafizetendő források legfeljebb a helyi költségvetés néhány százalékát teszik ki. Ugyanakkor a választási években a leköszönő vezetés egyre hajlamosabb a „tévedésre”: hibás adatok alapján vesznek fel fejkvótákat, a különbözetet pedig a következő vezetésnek kell kamatostul visszafizetnie. A lebukás kockázata alacsony, következményei szerények: ki hallott már olyan vezetőről, akit ilyesmi miatt felelősségre vontak? Sőt, a település sem jár feltétlenül rosszul: a parlamenti képviselők rendszeresen szavazzák meg ilyen viszszafizetési kötelezettségek elengedését.
A negyedik megoldást az előremenekülés jelentené, csakhogy erre keveseknek van esélye. A beruházásokhoz ugyanis induló tőke kell, amelyet az eleve rossz helyzetből induló helységek képtelenek előteremteni, mert a legtöbb támogatás csak adott üzemméret felett elegendő a költségek fedezésére. Az egyébként szintén rendszeres hitelfelvételre szoruló Debrecen – most úgy tűnik – azon kevés szerencsés közé tartozik, ahol a nagy méretnek köszönhetően volt miből elindulni, és a vezetők is a város érdekére figyeltek.
Mert még ez sem egyértelmű. A nagyobb városokban, ahol a helyi siker sok szavazatot hozhat, ádáz politikai harcok akadályozzák a szükséges reformok véghezvitelét. Az itteni jól fizető állások ráadásul jó parkoló- és jutalmazóeszközök a pártok számára. De nem jobb a helyzet a kisebb településeken sem, ahol a polgármester sokszor kiskirályt játszik, az apparátust pedig a bérek megemelésével igyekszik rávenni a simlik feletti elsiklásra. Így „csak” a település jár rosszul. Aligha véletlen, hogy szinte minden hétre jut egy büntetőügyben elmarasztalt polgármester, s néha olyan kirívó esetekre is fény derül, mint a dunaújvárosi gumigyár állítólag több százmilliós veszteséget okozó telekügye.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa
