Heiligendamm után: a „zöld” paradoxon

Angela Merkel német kancellár komoly diplomáciai sikert ért el a legutóbbi G8-csúcson: megnyerő modorával kompromisszumot kényszerített ki a tagállamokból, amely segíthet megóvni a földet a globális felmelegedés legsúlyosabb pusztításaitól. A világ nyolc leggazdagabb állama megígérte, hogy „komolyan fontolóra veszi” a szén-dioxid-kibocsátás megfelezését 2050-ig. A fogalmazás bizonytalannak hat, de – figyelembe véve az érintett országok eredeti álláspontját – mégis fontos eredménynek kell tekinteni. Különösen nagy volt az elmozdulás az USA álláspontjában: Washington a kiotói egyezmény elutasításától odáig jutott, hogy elfogadja a jövőbeni tárgyalásoknak az ENSZ égisze alatt történő szervezését.

Bár a kompromisszum többet hozott, mint korábban várni lehetett, a légkört erősen szennyező államok közül többen nem vállaltak kötelezettséget, így az „ázsiai tigrisekként” ismert országcsoport és számos európai állam. Ugyanígy távol maradtak az olajsejkek, akik a kitermeléssel végső soron irányítani tudják, mennyi széntartalmú vegyület kerüljön a légkörbe. Ha pedig fontos fogyasztók és termelők maradnak távol, akkor az egész egyezmény válhat kérdésessé.

Sokan vélik úgy, hogy az öszszesített szén-dioxid-kibocsátás az egyes országok egyes gazdasági szereplőinek egyéni és egymástól független döntésétől függ. Így ha az országok egy csoportja elhatározza, hogy csökkenti a kibocsátást, akkor a világméretű légköri terhelés ezek összességével megegyezően enyhül. Természetesen jobb lenne, ha az összes állam visszafogná a légkör terhelését, de már az is nagy eredmény, ha erre az országok egy csoportja kötelezettséget vállal.

Ebben az összképben azonban van zavaró elem, mert az egyes országok fogyasztása nem független a többiekétől. Ha például egy állam csökkenteni akarja a légköri terhelést, akkor nyilván visszafogja a felhasználást, főleg az olajfogyasztást, s ez leszorítja az energiahordozó árát. Ha pedig csökken a szénhidrogén-energia költsége, akkor a többiek részéről növekszik a kereslet, és ők összességében többet fogyasztanak, mint egyébként tették volna. A kibocsátásukat csökkentő államok ily módon lényegében szubvencionálják a versenytársaik növekedését, és nem szükségszerű, hogy mérséklődjön a légköri felmelegedés.

Az önmérsékletet célzó egyezményekben részt vevő államok áldozatvállalása csak akkor enyhíti a szén-dioxid-terhelést, ha az általuk fel nem használt fosszilis energiahordozók egy része a földben marad. Ehhez meg kell győzniük az olajsejkeket és más termelőket, hogy fogják vissza a szivatytyúik teljesítményét. Ha a sejkek megrögzötten tartják a kitermelésben a G8 önmérséklete nélkül tervezett szintet, akkor az olaj ára jelentősen esni fog, ami az adott körön kívül egyező mértékű fogyasztásnövelést gerjeszt, így a szén-dioxid-kibocsátásban jelentkező megtakarítás összességében nulla lesz.

Kérdés azonban, hogy az olajsejkek csökkentik-e majd a foszszilis tüzelőanyagok felszínre hozatalát. Első ránézésre ez logikus feltételezés, mert a szállítók többségének mérsékelnie kellene a kitermelést, ha az árak esnek. A sejkek azonban fix készleteken ülnek. Ha ezt nem ma termelik ki, akkor a jövőben kell megtenniük, hogy nyereségre tudjanak szert tenni. Ideális esetben a kitermelés rátája későbbre tolódna; ez ugyan hosszú távon nem oldja meg a szén-dioxid-terhelés problémáját, de legalább elhalasztaná a katasztrófát.

Az olajsejkek vélhetően akkor hajlanának a kitermelés elhalasztására, ha arra számíthatnak, hogy a vevő államok kereslete és a komparatív ár a jövőben kevésbé lesz nyomott. Ez azonban nem valószerű feltételezés, mert a sejkek nyilván abból indulnak ki, hogy a globális felmelegedés miatti aggodalmak az idő múlásával egyre jobban felerősödnek. Emiatt inkább gyorsítják, semmint lassítják a kitermelést, hogy ne akkor kelljen eladni az olajukat, amikor a szén-dioxiddal kapcsolatos félelmek tetőpontjukra hágnak, és amikor a fogyasztás visszafogását célzó intézkedések miatt nyomottabbak lesznek az árak. Mindezek folytán a „zöld” gazdaságpolitika paradox módon inkább gyorsítja, semmint fékezi a globális felmelegedést.

E megfontolásokból két tanulság adódik. Az összes szennyezőt a tárgyalóasztalhoz kell ültetni, és valamennyiüket kényszeríteni vagy ösztökélni a kibocsátás visszafogására. Egyetlen állam – például Németország – kötelezettségvállalásának túlteljesítése teljesen haszontalan, mert hiába adja egymaga az EU által – a kiotói egyezményben – az 1990–2012-es időszakra vállalt összesített terheléscsökkentés háromnegyedét, ezzel lényegében más szennyezők szén-dioxid-kibocsátását szubvencionálja. A másik, még súlyosabb tanulság az, hogy az olajsejkeket és más termelőket rá kell venni, halasszák későbbre a kitermelést, vagy akár hagyják a föld alatt a készletek egy részét. A jó hír Heiligendammból az, hogy az ENSZ-nek kell egy közös megoldást kidolgoznia. A rossz hír az, hogy ez a közeljövőben aligha történik meg. Ezért a természeti erőforrások tulajdonosai mindent elkövetnek, hogy mielőbb kitermeljék a készleteiket, és azok szénvegyület-tartalmát még idejekorán a levegőbe pumpáltassák, mielőtt az ENSZ kiutat találna ebből a zsákutcából.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója