A nagy moderáció, avagy hála a jegybankoknak

A „nagy moderáció” vagy „műsorvezetés” nem volt előre látható, amikor Alan Greenspan hivatalba lépett. Amerika fiskális politikája már akkor is zavaros volt, nagyrészt ma is az. India az idő tájt a stagnálásban megrekedt állam benyomását keltette. Kína ugyan akkor már növekedett, de az átlagos életszínvonal nem volt nagyobb, mint az akkor „aranykornak” minősített 50-es években, amikor már túl voltak a földosztáson, de még előtte voltak a parasztok szolgasorsba süllyesztését hozó kollektivizálásnak. Amikor Greenspan a Fed élére került, Európán a munkanélküliség növekedésének újabb hulláma söpört végig, a „szocialista” országok pedig oly mértékben voltak inkompatibilisek a racionális gazdasági fejlődéssel, hogy politikai rendszerük két évre rá öszszeomlott. Latin-Amerika – a 80-as évtized elejének adósságválsága után – megrekedt a saját elveszett évtizedében.

Természetesen az 1987 utáni évek sem múltak el makrogazdasági sokkhatások nélkül. Az amerikai értéktőzsde még ugyanabban az évben – technikai okok miatt – nagyot esett. Szaddám Huszein 1991-es kuvaiti inváziója megrendítette a világ olajpiacait. Európa rögzített valutaárfolyam-rendszere 1992-ben összeomlott. Az évtized hátralévő részére rányomta bélyegét az 1994-es mexikói pesoválság, majd az 1997–98-as kelet-ázsiai pénzügyi krízis, amelyet egymás után követtek a gazdasági zavarok Brazíliában, Argentínában, Törökországban és másutt. Az ezredforduló után összeomlott a dotcombuborék, és következtek a 2001-es szeptemberi események gazdasági hatásai.

Mindezek után a mai globális egyensúlyhiányok és az egyensúlyi szintjüktől eltérített árfolyamok nemcsak egy enyhe recesszióval fenyegetnek, hanem egy súlyos és elhúzódó depreszszióval. Leszámítva azonban a Japánban és a volt keleti blokk államaiban a 90-es évek eleje óta tartó megrázkódtatásokat, súlyos válság eddig nem következett be.

Közgazdászok három magyarázattal is szolgálnak arra, hogy a tapasztalt gazdasági zavarok miért nem okoztak több emberi szenvedést, és miért nem törték meg a hoszszú távú növekedést az elmúlt emberöltő alatt.

Az első magyarázat szerint egyszerűen szerencsénk volt, mert nem került sor olyan szerkezeti változásra, amely alaposabban próbára tette volna a világgazdaságot. E nézet szerint ötször elvetettük a kockát, és mind az ötször nyertünk, ezért boldognak és hálásnak kell lennünk, viszont ne számítsunk arra, hogy ez folytatódni fog.

A második magyarázat szerint az történt, hogy a jegybanki vezetők egyszerűen megtanulták, mi a dolguk. Ezen feltételezés szerint 1985 előtt a központi bankok elnökei évről évre változtatták a célokat. Az egyik évben az inflációt akarták visszafogni, előzőleg pedig a munkanélküliséget akarták csökkenteni, a harmadik évben enyhíteni akarták a kormányok refinanszírozási költségeit, végül pedig a valutaárfolyamot igyekeztek olyan szintre beállítani, hogy megfeleljen a politikai főnökeik elvárásainak. A jegybanki vezetők kevéssé előrelátó döntéshozatala oda vezetett, hogy a gazdaságpolitika csapkodott a blokkolás, az indítás, a gyorsítás és a lassítás között. Ha pedig mindehhez hozzávesszük azokat a normális sokkhatásokat, amelyek a világgazdaságot egyébként is érik, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy miként jött össze a világméretű instabilitás 1987 előtt. Éppen ezért csodálkoztak sokan, amikor látták, hogy Alan Greenspan – aki korábban csak néhány évet töltött kormányzati funkcióban – kész elvállalni a jegybanki szervezet vezetését.

A harmadik magyarázat az, hogy a pénzügyi piacok megnyugodtak. Az okos tőke ma azt a hosszú távra szóló nézetet teszi magáévá, hogy a mai eszközárak többnyire megfelelnek a jövőbeni fundamentális értékhez fűződő, leszámítolt racionális várakozásoknak. Ezzel szemben 1985 előtt a pénzügyi piacokat a rövid távra összpontosító kereskedők csordaszelleme uralta. Az akkori tőzsdei szereplők nem az alapvető irányzatok azonosítására törekedtek, hanem arra, hogy megjósolják, az átlagos vélemény mit vár átlagos véleményként, és minderre még az átlagos vélemény kialakulása előtt rájöjjenek. Eközben a jegybanki vezetők mereven akarták irányítani a világgazdaságot, amelyet visszatérően megrendített a csordaszellem szerint viselkedő befektetők és kereskedők véleményének véletlenszerű változása.

A fenti tételeket megvizsgálva nem látom igazolhatónak az első feltevést, mert nem volt velünk a szerencse 1985 óta. Ellenkezőleg, az átélt megrázkódtatások mértékét tekintve inkább balszerencse kísért bennünket. Hasonlóképpen nem látok bizonyítékokat a harmadik magyarázat mellett. Jó lenne ugyan, ha a mai pénzügyi piacok racionálisabbak lennének, mint a korábbi generációk idején, ilyen hatást kiváltó intézményi változásnak azonban nyomát sem látom. Ezért az én tippem az, hogy a jegybanki vezetőink ma felkészültebbek, előrelátóbbak, és kevéssé hajlanak az ugrálásra vagy azon politikai vezetők általi ugráltatásra, akik megjósolhatatlanul változtatgatják az évente követendő célokat. Bár maradna fenn sokáig a dolgok menetének ilyetén állapota.

Copyright: Project Syndicate, 2007, @ www.project-syndicate.org

J. Bradford DeLong a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora