Déja vu az orosz befektetési háborúban

Még az idáig Nyugaton mérvadónak tekintett Kommerszant lapjairól is új (pontosabban kellemetlen, régi) szelek fújnak. Az elemzők xenofóbiával, rasszizmussal, no meg a mostanában reneszánszát élő, torzszülött „ruszofóbia” terminussal magyarázzák az orosz mamutvállalatok tulajdonszerzési próbálkozásaiban 2006–2007 folyamán Európában és az Amerikai Egyesült Államokban elszenvedett kudarcokat.

Az alig fél esztendeje még nyugodt, mértéktartó cikkeket közlő Izvesztyija szintén szédítő gyorsasággal visszazökkent a szovjet korszak kormánylapjának dühtől fröcsögő, alpárian gúnyolódó stílusába. Az Alekszandropuloszból induló kőolajvezeték építéséről nemrég megszületett görög–orosz–bolgár egyezmény ellen környezetvédelmi okokból tiltakozó helyi kormányzó fellépését például így kommentálja: „Ez a jóember ott, a provinciális kisvárosában nem képes felfogni a vezeték geopolitikai jelentőségét. Blöfföl, amikor a turistaforgalom veszélyeztetéséről óbégat. Merthogy az oroszok nem adtak neki választ arra, milyen átmérőjű csöveket akarnak lefektetni, és ezért megakadályozná a beruházást. Hiába, csak a szőlőkapálásig terjed a látóhatára. A brinzakészítésen túl nem ért semmit.”

Erről az embernek óhatatlanul az jut eszébe, hogy „mindenféle környezetvédelmi károkra hivatkozva” Oroszországban nemrég rákényszerítették a Shellt: engedje át a Gazpromnak a Szahalin 2 lelőhelyet. A British Petroleumot pedig hasonló érvvel kiszorították az ugyancsak mesés hozammal kecsegtető Stockman lelőhely kitermeléséből.

Mindazonáltal tény, hogy az elmúlt 12 hónapban a tulajdonszerzést most már nyíltan a birodalmi expanzió részének tekintő orosz tőke gyakran valóban komoly akadályokba ütközött. A Gazpromnak 20 milliárd dollárért sem sikerült megvásárolni a régóta kérőre váró brit Centricát, 1,5 milliárdért a lengyel PGNiG-t, mintegy 8 milliárdért az olasz Enipowert. A változatos nyomásgyakorlási módszerek ellenére Alekszej Millerék nem tudták megszerezni a stratégiai-birodalmi szempontból fontos grúziai gázvezetékrendszert, amelyért pedig 230 millió dollárt ígértek. Ez mentőöv lett volna a fuldokló grúz gazdaságnak, de teljesen kiszolgáltatta volna a Moszkvából vezérelt abház és oszét szeparatizmussal küzdő kis országot a Kreml politikai akaratának.

Nem csak a Gazprom tulajdonszerzési kísérletei fulladtak kudarcba az elmúlt évben. Az energetika mellett roppant célirányosan – leginkább birodalmi szempontból értelmezhető módon – a kommunikáció szférájában előrenyomuló orosz nagytőke zászlóshajója, a Szisztyema lecsúszott a végül 786 millió dollárért elkelt litvániai Bite Lietuváról. A moszkvai főpolgármester sokéves pénztárnoka, a 6 milliárd dollár saját vagyonú Vlagyimir Jevtusenkov cégének legnagyobb kudarca az volt, hogy a németek köszönték szépen, de nem kértek a közel 18 milliárd dollárból, amelyet a Szisztyema a Deutsche Telekom mintegy 20 százalékos részvénycsomagjáért ígért. (Néhány hónapja a hazai sajtóban is felröppent a hír, hogy a DT magyarországi érdekeltségei révén az oroszok így a titkosított magyar kormányzati kommunikációba is „betekintést” nyerhettek volna.) Ezt az üzletet német kormányzati körökben hiúsították meg.

És az orosz befektetői kudarcoknak még távolról sincs vége. Észtországban a Galvex, Luxemburgban az Arcelor megvásárlását hiúsították meg a hatóságok, annak ellenére, hogy a Szeversztal az előbbiért 160 millió, az utóbbiért pedig 13 milliárd dollárt ígért. A Lukoilnak nem sikerült megszerezni a szlovéniai Nafta Lendavát és a kuvaiti Europoortot.

Ami pedig az orosz gazdasági élet prominensei számára mindennél fájdalmasabb: a Lukoil másfél milliárd dolláros ajánlatával lemaradt a litvániai Mazeikiu Nafta 53,7 százalékos részvénycsomagjáról. Ügyes jogászi csűrés-csavarás eredményeképpen ez a mostanában Oroszország legfőbb ellenségének tekintett Lengyelország egyik legfontosabb vállalata, a PKN Orlen birtokába került.

S itt talán helyénvaló még egy példa a régi-új posztszovjet verbális háború eszközrendszeréből: az orosz gazdasági szaklapok a december 14-i PKN Orlen-győzelem óta krokodilkönnyeket hullatnak, amiért a kis balti országot megfosztották egy ilyen bevételtől. (Amúgy másfél milliárdot fizetett a lengyel vevő is.) A moszkvai elemzők szerint azonban a szegény litvánok mégiscsak rossz üzletet kötöttek, mert nincs nyersanyaguk, amellyel a kőolaj-finomítót működtetni tudnák. Az olvasókat csak arról felejtik el informálni, hogy a Mazeikiu Naftába azért nem érkezik olaj, mert a Kreml kézi vezérlése nyomán leállították az oroszországi szállításokat. Ez is egy adat arra, hogy a gondosan időzített ukrajnai „gázcsapelzárás” óta nem ok nélkül tart a világ az egyre nyilvánvalóbb politikai szempontok szerint működő új orosz államkapitalizmustól.

Amellyel szemben most már tényleg kezd védekezni az euroatlanti külvilág. Az Egyesült Államokban néhány ott tevékenykedő orosz céggel kapcsolatba hozott gazdasági-pénzügyi botrányt követően törvénymódosítást fogadtak el, amely csak akkor enged külföldi céget az amerikai piacra, ha az a hatóságok rendelkezésére bocsátja valamennyi belső információját. A múlt héten az Európai Parlament is jóváhagyott egy határozatot, amely a kölcsönösség feltételéhez köti a Gazpromnak a tagországokban folytatott tevékenységét. Eszerint a szállítási rendszerekben tulajdonszerzési igénynyel fellépő Oroszországnak be kell engednie a saját energetikai, többek között szállítási szférájába a külföldi cégeket. Hát ez az, amit az energetikai charta tranzitjegyzőkönyvének megfogalmazása óta Moszkva – gazdaságinak szintén nehezen minősíthető okokból – elutasít.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa