Meg kell-e nyesni az erős euró szárnyait?
Lehet-e, hogy Sarkozynek mégis igaza van abban, hogy a valutapiacok nem állítják be automatikusan a valutaárfolyamokat a nemzetközi kereskedelem és gazdaság alapvető irányzatainak megfelelő szintre? Az összevethető javakat az egyes országokban nagyon eltérő árakon hozzák forgalomba. A The Economist szerint a Big Mac hamburgert az euróövezet országaiban három euróért – mostani árfolyamon körülbelül 4 dollárért – árulják, de az Egyesült Államokban csak 3,20-ért, ez azt jelzi, hogy az euró mintegy 25 százalékkal túlértékelt.
A lebegő árfolyamok mintegy három évtizedes története azt világossá tette, hogy a piac által meghatározott szintek vadul ingadoznak azon paritás körül, amely szerint összehasonlítható termékeket nagyjából azonos árakon kellene megkapni az egyes országokban. Ezért a politikusoknak – például Sarkozynek – okuk lehet rá, ha úgy érvelnek, hogy a jegybankoknak interveniálniuk kell az ilyen kilengések csillapítása végett.
Közgazdászok – közöttük számos jegybanki szakember – azonban másként látják ezt. Az erős és makacsul ismétlődő kilengések ellenére ragaszkodnak az úgynevezett „racionális várakozások modelljéhez”, amely szerint az árfolyamok tartósan nem tudnak eltérni a paritásos szinttől. Mivel hisznek abban, hogy találtak egy módszert annak modellezésére, miként kellene a valutakereskedőknek a jövőről gondolkodniuk, ezért nem látják szükségét a piaci intervencióknak, mert az időleges eltéréseket a piacok mindig korrigálják.
Velük szemben a magatartás-kutató közgazdászok elismerik, hogy a valutajegyzések akár hosszabb ideig is eltérhetnek az egyensúlyi szinttől, de azzal érvelnek, hogy ez nem a makrogazdasági, fundamentális irányzatok kereskedők általi értelmezéséből adódik, hanem a piaci pszichológiából és az irracionális kereskedésből. Számukra az intervenció nem is anynyira szükségtelen, mint inkább lehetetlen, mert a központi bankok tehetetlenek a valutakereskedők irracionális túlbuzgóságával szemben, amellyel egyre messzebb hajtják az árfolyamot a történelmi mértékektől. Ezt akár igazolhatja az a tény, hogy a valutapiacok napi 2000 milliárd dolláros forgalmának 95 százaléka spekulatív célú.
A beavatkozások meghatározásához azonban mind a „racionális várakozások”, mind a „magatartás-kutató” modellek használhatatlanok. Bármennyire eltérőnek is látszanak, mindkettőben közös, hogy jövőbeni emberi magatartást próbálnak megjósolni, akár „racionálist”, akár „irracionálist”. Mindkettő figyelmen kívül hagyja, hogy az individuum nem érti tökéletesen a történelmet és a társadalmat, ezért egyik elmélet sem tud mit kezdeni az egyéni kreativitás piaci következményeivel, illetve ez előreláthatatlan társadalmi, politikai változásokkal. Ha pedig valaki ezt a „tökéletlen tudást” állítja gazdasági elemzés középpontjába, akkor nyomban nyilvánvalóvá válik a korlátozott képességünk a piaci folyamatok eredményeinek megjósolásához.
A valutapiaci nyitott pozíciók kockázatossága és az árfolyamoknak a paritástól való – esetenként jelentős – kilengése miatt érdemes lenne mérlegelni, miként tudnák a jegybankok befolyásolni a valuta jegyzésének a paritástól való eltérését. A központi bankoknak minden hónap elején közzé kellene tenniük egy – elemzéssel alátámasztott – becslést a várható paritásingadozás tartományáról, amely tükrözné a paritásról szóló tudásunk elégtelenségét. Amint a tényleges jegyzések jelentősen eltérnek ettől a tartománytól, akkor a rendszeres jegybanki közlemények tükrözhetnék a valutakereskedők egy részének aggályait, ami figyelmeztetésként hathatna nyitott pozíciók fenntartásával szemben. Az eljárás nyilván fékezné a valutapiaci kilengéseket.
Ez a stratégia nem jelentené azt, hogy a jegybankoknak törekedniük kellene az árfolyamok előre meghatározott célzónákba terelésére. Ha figyelembe veszszük a naponta lebonyolított ügyletek teljes nagyságrendjét, egy ilyen kísérlet eleve kudarcra lenne ítélve, és csak valutaválságokat váltana ki. A kilengések korlátozását célzó jelen felvetés inkább azt jelentené, hogy a paritástól egyre távolabb kerülő jegyzések láttán a jegybankoknak a tartalékaik bevetésével kellene interveniálniuk, mégpedig előre megjósolhatatlan, a befektetők számára váratlan időpontokban, hogy alátámasszák a paritástartományokról szabályos időközönként közzétett előrejelzésüket. Ezzel fenn lehetne tartani a kereskedőkben az állandó félelmet a paritásoktól jelentősen eltérő, nyitott pozíciók fenntartásával szemben.
A jelen javaslat az árfolyam-ingadozások korlátozására, nem pedig kiiktatására irányul. Ha ugyanis a kilengések túl nagyok, akkor zavarhatják a reálgazdaságban folyó tevékenységet, ezért van szükség időnkénti intervencióra. Ilyen gazdaságpolitika pedig csak akkor lehet sikeres, ha az alkalmazása során kifejezetten elismerjük a közgazdászok és a politikusok lehetséges ismereteinek korlátozottságát.
Roman Frydman a New York Egyetem, Michael D. Goldberg a New Hampshire Egyetem közgazdaságtan-professzora
