Egészségügyi rendszerek: inkább vörösen, mint holtan

A jövedelmek növekedése, a lakosság elöregedése, illetve az élet meghosszabbítására és jobbá tételére alkalmas technológiák terjedése folytán az amerikai egészségügyi kiadások – a jövedelmek alakulását meghaladó ütemben – évenként átlagosan 3,5 százalékkal emelkedtek több évtizeden keresztül. Néhány közgazdász szerint a most a GDP 16 százalékának megfelelő egészségügyi kiadások 2030-ig 30 százalékos hányadot érnek el, és valamikor az évszázad későbbi részében megközelítik az 50 százalékot. A többi fejlett, illetve a közepes jövedelemszintű ország – amelyek ma még fajlagosan jóval kevesebbet költenek ilyen célra – szintén megközelíti ezt a szintet. Az európai országok az amerikai technológiai vívmányokra támaszkodva egyelőre tudják fékezni a költségek emelkedését, később azonban ugyanolyan nyomásnak lesznek kitéve.

Ami ebben a helyzetben problémás lehet, az az, hogy alapvetően megváltozott a viszonyulás az egészségügyi ellátáshoz. Számos társadalomban az ellátást jognak, nem pedig luxusnak tekintik. Amikor az egészségügyi kiadások az összesített jövedelemnek csak kis hányadát tették ki, akkor az egalitárius megközelítés nem látszott túlságosan extravagáns magatartásnak. Amint azonban a gyógykezelésre szánt költségek közelíteni fognak a nemzeti jövedelem egyharmadának megfelelő arányhoz, akkor az ellátásban jelen lévő szocializmus átmegy színtiszta marxizmusba: mindenkinek a szükségletei szerint osztanak. Emiatt egy nap még a kínai, tekintélyelvű kapitalizmus közepette is érezni fogják a nyomást, amikor a ma még a kórházaktól és az orvosoktól elzárt vidéki lakosság körében robbanást idéz elő az elégedetlenség.

Az egészségügyi költségek növekedése kapcsán a problémák okát egyre gyakrabban az időskori ellátás drágulásában jelölik meg. Az előrejelzések azonban – például azok, amelyeket az amerikai kongresszus költségvetési hivatala tesz közzé – világosan jelzik, hogy a lakosság elöregedése a problémának csak egy része és nem is a nagyobbik. Az igazi kérdés az, hogy a társadalmak készek-e egyenlő hozzáférést biztosítani az idősek számára az egyre újabb és drágább gyó-

gyászati eljárásokhoz.

A horizonton látszik egy változás, amely fokozza a máris meglévő súrlódásokat: ez a személyre szabva megállapított gyógyellátás terjedése. A modern kor legnagyobb részében viszonylag olcsó közegészségügyi intézkedésekkel – tiszta ivóvízzel, rutinszerű védőoltásokkal – könnyen növelni lehetett a várható élettartamot, eközben az egyénre szabott gondozás szempontja a háttérben maradt. Ma azonban e tekintetben eltolódik az egyensúly.

A szívműtétek az életkor meghosszabbításának jelentős tényezőjévé váltak szerte a fejlett világban, a bonyolult átvilágítási technikáknak köszönhetően pedig számos rákos megbetegedést még gyógyítható stádiumban észrevesznek. Egyes gyógyszerkutatók szerint az ember génkészletének alaposabb megismerésével mód nyílik arra, hogy egyes betegségeket a bekövetkeztük előtt 15-20 évvel megjósoljanak, és idejekorán elkezdjék a célzott kezelést. (Szakértők szerint az évszázad közepére gyakorivá válik a 110-115 éves életkor, és ez kérdésessé tesz olyan társadalmi konvenciókat, mint a házasság, mindez azonban más lapra tartozik.) A halálozási mutató csökkentésén túlmenően az új gyógyászati eljárások az élet minőségében is döntő változást hoznak. Az USA-ban évente 250 ezer csípőműtétet hajtanak végre, ez további lehetőségeket teremt az aktívabb életvitel számára, terjedni fog a bionikus végtagok, szemek alkalmazása. Ha pedig a Tour de France szervezői számára ma óriási gondokat okoznak a szteroidok, akkor várjanak csak tíz évet.

Elvben igaz az, hogy az egészségügyi szolgáltatásoknak a piaci mechanizmusok szerinti allokálásával fékezni, sőt ideiglenesen visszafordítani lehet a gyógyászati kiadások emelkedését. A hatékonyság növekedésének azonban megvannak a maga korlátai. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a társadalmak az összjövedelmek egyre nagyobb hányadát költik egészségügyre, szemben a táplálkozással, amelyre a növekvő jövedelmek egyre kisebb része jut. Az egészségügyi kiadások emelkedése által kifejtett nyomás az innováció gyorsítására késztet. Ez hoszszabb távon széles körben növeli a jólétet, rövid távon azonban kiélezi az egyenlőtlenségeket, és fokozza a súrlódást.

Én magam nem érvelek az egészségügyi kapitalizmus ellen, de figyelmeztetni szeretnék, hogy a támogatottsága roppant törékeny és sérülékenyebb, mint manapság a globalizációé. A legtöbb ország ma túl nagy súlyt fektet az utasításokra és az ellenőrzésre, ezzel szemben a rendszer túl kevés ösztönzőt kínál a pácienseknek és a szolgáltatóknak a helyes döntések meghozatalára. Mindemellett az csak később dől el, hogy a növekvő egészségügyi kiadások vajon kiváltanak-e egy hátramenetet az egyre szabadabb piaci kapitalizmusban, emiatt a gazdaság – az egészségügy révén – egyre nagyobb hányada elhajlik a szocialista rendszer felé. Egyes társadalmak úgy dönthetnek, hogy jobb vörösnek lenni, mint halottnak.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora, az IMF volt vezető közgazdásza