(El)privatizáltuk

A közéletben még a privatizáció állapotáról sincs megegyezés: sokak szerint már a végéhez közeledik, egyesek szerint véget is ért, mások szerint pedig már túlzásba is vittük. Tény, hogy 1990 elején 1859 állami vállalattal vágtunk neki a magánosításnak, s mára csupán 120 cég maradt közkézen, amelyekből 84 adható még el a mai rendelkezések alapján. Voltak felszámolt és végelszámolt társaságok, de összesen 1296-ot a privatizációs rendszer teljes egészében magánkézbe adott. S voltak botrányok, rossz döntések is szép számmal.

Persze a munka dandárját már régen maguk mögött tudjuk: 1995-re csak 661, 2000-re 172, 2005-re pedig csupán 128 cég volt meg, s az idei első hat hónapban mindössze négy eladására – köztük a Malévére – kerül sor. Ideje tehát lehúzni a rolót: minden érdemit eladtunk már, amit csak lehetett.

Nem véletlen, hogy egyre inkább a kisebb-nagyobb mértékben tartósan állami tulajdonban lévő 36 vállalkozás vagyonkezelése válik az ÁPV fő feladatává, ami az értékesítésnél sokkal kevésbé hálás munka: ezek a cégek nem gazdaságossági mutatóik, hanem nemzetgazdasági érdekek miatt maradtak mindannyiunk közös portfóliójában. Ezek felügyeletéhez részben másféle és a korábbinál jóval kisebb apparátus is elegendő, s ezt a magánosítást végző szervezet elvileg egyre fogyatkozó létszáma is mutatja.

Lassan érdemes lenne átgondolni, hogy mindehhez valóban dukál-e egy 9-11 fős elnökség, és annak ellenőrzésére egy 9-11 fős felügyelőbizottság. Az ÁPV saját becslése szerint a kezelésében lévő vagyon – alighanem könyv szerinti értéken – június 30-án valamivel több mint 772 milliárd forint volt. A Molnál például a 11 fős igazgatóság mellé elég 9 felügyelőbizottsági tag, hogy szintén könyv szerinti értéken 1058 milliárd forintnyi saját tőke és 2000 milliárdnyi eszköz felett őrködjenek, miközben a piaci és a könyv szerinti érték közti arány alighanem nagyságrendekkel nagyobb az olajcégnél, mint az állami vállalatoknál.

Ráadásul az ÁSZ szerint tavaly több súlyos hiba is csúszott az ÁPV mind szűkebb körű működésébe, ezt az utóbbi – szakmai érveket felhozva – vitatja. Tisztán tehát nem láthatunk, de a kritika nagyon rosszkor jött: az FHB 50 százalékának kurta-furcsa eladása amúgy is felzúdulást okozott. Ezúttal tényleg nehéz lesz kimagyaráznia a kormánynak, miért nem igyekezett ezzel a tranzakcióval végre helyzetbe hozni a magyar tőzsdét, amelynek már az is sokat segítene, ha egy ilyen volumenű tranzakció kapcsán többet hallanak róla a potenciális külföldi és hazai befektetők. Ha már a csomagot elaprózták húsz új tulajdonos közt, ha már nem szakmai, hanem pénzügyi befektetőket kerestek, kevés érv szól a nyilvános értékesítés mellőzése mellett, különösen, hogy a végül elért ár – a stratégiai tulajdonos eltűntével – némileg alacsonyabb is lett tőzsdeinél. Lehet ugyan, hogy a tranzakciós költségek így valamivel szerényebbek lettek, de ennyit talán a hazai tőkepiac reklámozása és a gyanú árnyékának elhessegetése megért volna.

Arra, hogy miért volt szükség az eladásra, nem nehéz választ találni: a költségvetés tátongó hiányát minden eszközzel igyekszik betömni a kormány, hiszen a konvergenciaprogram elbukása hatalmas – az államadósság kamatain lemérhető – veszteségeket okozhatna az országnak. A kérdés csak az, a piac valóban csupán a legalsó számra figyel, vagy érdekli a hogyan is. Nem kell ugyanis komoly közgazdasági ismeret ahhoz, hogy felismerjük: a vagyon mindig véges, ezért felélése csak ideig-óráig segíthet.

A hiány oroszlánrészét produkáló nagy elosztórendszerek hatékonyságjavító, és nem minőségzuhanással járó reformja, illetve a bevételek nem adóteher-növelésből, hanem gazdasági többletteljesítményből adódó emelkedése nélkül ugyanis csak elodázzuk a bajokat. Ezt pedig magasabb kockázati felárként a piac már ma is beárazza.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa