Hiteleket most! De miből?
Úgy tűnik, hiábavaló fáradozásnak bizonyultak a bankok és a kormány között eddig folytatott egyeztetések, már ami az elmúlt fél évben kiteljesedett válsághelyzetet illeti. A kormányfő két hete a parlamentben arról beszélt, hogy a vállalkozások életben tartásához szükséges hitelek túl lassan jönnek ki a hitelintézetektől, rá pár nappal pedig a devizahitelesek problémái, illetve az egyoldalú szerződésmódosítások kerültek napirendre.
Csakhogy az a tény, hogy minden harmadik napon előveszik valamilyen indokkal a bankokat, csak arra elég, hogy jobban teljen a műsoridő a híradókban, de az alapvető problémát nem oldja meg. A fő gondot pedig változatlanul forráshiánynak hívják a hazai hitelintézeti szektorban (is), ennek orvoslása érdekében pedig hónapok óta nem történik semmi.
Kétségtelen, hogy a parlament viszonylag emberi időben, decemberre elfogadta a „bankmentő csomag”-ként elhíresült jogszabályt, amely az esetleges tőkejuttatáson kívül állami garanciavállalást is lehetővé tesz a hazai bankok tartozásai mögé. Ám a törvény tényleges végrehajtását is biztosító kormányrendeletet azóta sem sikerült megalkotni, vagyis a pénz – az IMF-hitelkeret egy része – megvan, ám a hazai bankok egy fillér állami garanciával nyújtott (tehát viszonylag olcsó) forrást sem tudtak bevonni mind a mai napig.
Persze könnyű azzal takarózni, hogy a hazai bankszektor több mint 80 százaléka külföldi kézben van, oldják hát meg a forráshiányt az anyacégek, ha eddig volt eszük kivinni a nyereséget. Ezzel az egyébként jól hangzó frázissal az a probléma, hogy az anyabankok sincsenek éppen tele kihelyezésre váró szabad pénzzel, és ha van is forrásuk, nem feltétlenül a kelet-európai régióban terítik szét először. Nem kellene megfeledkezni arról sem, hogy a hazai szereplők közül kettőnek – az OTP-nek és az FHB-nak – nincs „tőkeerős” nyugati anyabankja, tehát velük kapcsolatban ez az érvelés nem teljesen állja meg a helyét. (Éppen ezért elsősorban számukra lehet segítség az állami garancia.)
Nyilván senki nem akarja elbagatellizálni a kormány eddig megtett válságkezelő akcióit – a devizahitelek átváltásának lehetővé tétele, a vállalkozói mikrohitelprogram most bejelentett erősítése –, ám rá kellene jönni végre, hogy ez egyáltalán nem elég, még akkor sem, ha a jegybank is végrehajtott igen hatékonynak bizonyult likviditásbővítő lépéseket. Ráadásul a most körvonalazódó, az ügyfelek érdekeit szolgáló elképzelések sem tűnnek a végletekig kiforrottnak. Ha például – az eredeti forgatókönyv szerint – csak a munkanélkülivé vált devizahitelesek törlesztőterheit vállalja át egy időre az állam, a többiek feltehetően azonnal kifogást emelnek majd, és feltehetően igazuk is lesz. Az egyoldalú szerződésmódosítás kordában tartására irányuló javaslat kapcsán pedig joggal bukkan elő a „hatósági árszabályozás” szókapcsolat, tehát ebből sem valószínű, hogy heteken belül működőképes jogszabály kerekedik.
Az idő közben lassan, de kérlelhetetlenül telik, és a hazai ügyfelek egyre nehezebben és egyre drágábban jutnak hitelhez. Miközben pedig itthon a gonosz bankokkal, a velük történő egyeztetésekkel és a szegény devizahitelesekkel vagyunk elfoglalva, külföldön különböző állami eszközökkel – kötvény mögé tett garancia, tőkeemelés – segítették a hitelintézeti szektor talpon maradását. (Példáért nem is kell messzire menni, elég csak az Ausztriában a Raiffeisen vagy az Erste érdekében tett lépésekre gondolni.)
A lényeg tehát, hogy minél gyorsabban, mondhatni azonnal lépni kell a hazai hitelintézetek forráshelyzetének rendezése ügyében: a munkaidejükben az internetes portálok látogatottságát növelő banki alkalmazottak ugyanis hosszú távon sehol nem válnak hasznára sem a pénzügyi szektornak, sem a gazdaságnak. Akár megdorgáljuk a hitelezni alig képes bankokat, akár nem.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
