"A bankárok akkor is nagyot kaszálnak, ha közben aláássák a gazdaságot"
A csata – és a győzelem is – keserű szájízt hagyott maga után. Akik a hibákért felelősek – akár az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed vagy az ottani pénzügyminisztérium, akár a Bank of England vagy az ottani pénzügyi felügyelet, akár az Európai Bizottság vagy az Európai Központi Bank, vagy az egyes hitelintézetek –, máig nem ismerték be kudarcaikat.
A bankok, amelyek szörnyű pusztítást vittek véghez a világgazdaságban, nem voltak hajlandók azt tenni, amit ilyenkor kell, sőt, ami ennél is rosszabb, nagy összegű támogatásokhoz juttatta őket a Fed. Holott tőle jóval óvatosabb hozzáállást várhattunk volna el, főleg a múltban elkövetett hibái ismeretében, és annak fényében, hogy a tevékenységével azon bankok érdekeit szolgálta, amelyeket éppen szabályoznia kellett volna.
Mindez nemcsak a történelmi pontosság és az elszámoltathatóság kedvéért fontos, hanem azért is, mert felveti a szabályozó hatóságok felelősségét. Ez utóbbiak kapcsán pedig jogos a kérdés, hogy vajon bízhatunk-e egyáltalán bennük. Számomra a válasz egyértelműen nem. Éppen ezért van szükség arra, hogy a regulációs keretrendszer nagyobb mértékben legyen kőbe vésve. A hagyományos megközelítés – amely szerint elég, ha a szabályozó szervezetekre bízzuk a részletek kimunkálását – ma már nyilvánvalóan nem megfelelő.
Mindez pedig felvet egy további kérdést, nevezetesen azt, hogy kiben lehet végső soron bízni. Komplex gazdasági ügyek megítélésében a bizalmat általában a bankárokba vetik (annak alapján, hogy sokat keresnek, ezért nyilván tudnak valamit), és a szabályozási ügyek szakértőibe, akiknek általában (bár nem mindig) van piaci tapasztalatuk. Az utóbbi évek fejleményei azonban igazolták, hogy a bankárok akkor is kereshetnek óriási összegeket, ha közben aláássák a gazdaságot és masszív veszteségeket okoznak a saját cégeiknek.
A bankárok azt is megmutatták, hogy etikai ügyekben kikezdhetők. Azt például törvényszéki úton fogják eldönteni, hogy a Goldman Sachs tevékenysége illegális volt-e, amikor a saját maga által kreált pénzügyi termékekkel szemben fogadott. A közvélemény azonban már régen ítéletet mondott e magatartás etikai vonatkozásairól. A Goldman vezérigazgatója kijelentette ugyan, hogy a Teremtő művét hajtják végre, amikor fedezetlen eladás – shortműveletek – keretében kínálják az általuk létrehozott termékeket, és romboló híreket terjesztenek olyan országokról, amelyeknél egyébként tanácsadóként működtek közre. Mindez két párhuzamos univerzum létezésére utal, mindegyikben más-más erkölcsi és értékrenddel.
A szabályozás kérdésében – mint mindenütt – az ördög a részletekben rejlik. Márpedig a pénzügyi szektor lobbistái keményen dolgoztak, hogy az új reguláció részletei kedvezzenek a megbízóiknak. Ezért még sok időnek kell eltelnie, hogy láthassuk, mennyire lesz sikeres az amerikai kongresszusból kikerülő törvény. A kritériumok mindenesetre egyértelműek: az új jogszabálynak vissza kell fognia azokat a praktikákat, amelyek romba döntötték a globális gazdaságot, és a pénzügyi rendszer működését az eredeti rendeltetése szerint kell újraorientálni – tehát menedzselje a kockázatot, allokálja a tőkét, folyósítson hitelt (főleg a kkv-szektornak) és működtessen egy hatékony fizetési rendszert.
A máris valószínűsíthetően sikeres pontokra előre koccinthatunk: a pénzügyi termékek biztonságára egy különbizottság fog vigyázni, a derivatív ügyletek átkerülnek a nyilvános tőzsdékre és a klíringházakba, a legsötétebb jelzálogpraktikákat korlátozzák, s megfékezik a felháborító mértékű – csak a bankokat gazdagító – számlaműveleti díjakat.
Emellett azonban figyelemre méltó hiányosságai is lesznek a rendszernek. Azoknak a bankoknak a problémája, amelyek „túl nagyok ahhoz, hogy bukhassanak”, például nagyobb lesz, mint a válság előtt volt. A hatóságok nagyobb döntési hatásköre segíthet, de csak keveset. A legutóbbi krízis alatt például az amerikai kormányzat összekacsintott a hitelintézetekkel, és nem használta ki meglévő hatalmát, ehelyett megmentette a részvény-, illetve a kötvénytulajdonosokat, mert félt az általános gazdasági traumától. Márpedig amíg vannak a „bukáshoz túl nagy” bankok, addig a kormány valószínűleg újra összekacsint velük.
Az egyáltalán nem meglepő, hogy a nagy bankok sikerrel állíttattak le néhány lényeges reformintézkedést. Ami viszont meghökkentő, az az, hogy a Fed milyen mértékben kelt a nagy bankok védelmére, ez mutatja, hogy mennyire az uszályukba került.
A nagy bankok túlkapásainak a megfékezéséhez számos eszköz állna rendelkezésre. Működőképes lehetne például az úgynevezett Volcker-szabály erősebb változata, amely kényszerítené a kormány által biztosított bankokat az alapfeladatukként számon tartott hitelezés újrakezdésére. Ha az amerikai kormány ezzel szemben úgy hagyná a dolgokat, ahogy jelenleg vannak, az egyértelműen a nemtörődömségét igazolná.
A szabályozási reformhoz a szenátusban a derivatívok kapcsán benyújtott indítványok igazi lakmuszpapírként szolgálnak: az Obama-kormányzat és a Fed ellenzi az ilyen ügyletek korlátozását, és ezzel egyértelműen a nagy bankok mellé állt. Ha az állam által biztosított bankok esetében az ilyen, komplex ügyletekre kimondandó megszorítások túlélik a kongresszusi vitát és megjelennek a végleges törvény szövegében, akkor a közérdek felülkerekedik a magánérdekekkel szemben, a demokrácia erői pedig győzedelmeskednek a lobbisták felett. Ha azonban – mint azt ma sok beavatott tudni véli – a származékos ügyletekre vonatkozó korlátozások kikerülnek a szövegből, az szomorú nap lesz a demokrácia számára. És még szomorúbb egy értelmes pénzügyi reformra nézve.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2010@ www.project-syndicate.org
