Rossz és rosszabb lehetőségek közül választhattak

Talán soha nem vált még ennyire szembetűnővé az a különbség, amely a fejlett világ jegybankjainak monetáris szemlélete között húzódik. Az Európai Központi Bank (EKB) tegnapi negyedpontos kamatemelésével elsőként szakított a 2008-as pénzügyi válság kitörése óta tartó ultra laza politikával, miután márciusban 2,6 százalékra gyorsult az infláció az euróövezetben.

Eközben a Bank of England az ottani 4,4 százalékos áremelkedés ellenére is korainak tartotta a fékre lépni. Ben Bernanke, az amerikai Federal Reserve elnöke pedig átmenetinek tartotta az energia- és élelmiszerárak emelkedését. A közel hasonló makrogazdasági feltételek mellett – magas eladósodottság, törékeny konjunktúra, erősödő költségoldali inflációs nyomás – most élesben megmutatkozhat, melyik stratégia válik be: amely a másodlagos hatásoktól és a hitelesség elvesztésétől tartva kész azonnal lépni, vagy amely a növekedési szempontokat részesíti előnyben, és bízik abban, hogy a felduzzadt adósság „jótékony” elinflálását nem büntetik a piacok.

A mostani kamatemelés azonban nem csupán elméleti szempontból óriási jelentőségű. A történelemkönyvekbe ugyanis könnyen úgy kerülhet be a lépés, mint amely az utolsó szeget ütötte be az euróövezet koporsójába – még ha a frankfurti intézmény továbbra is folytatja a bajba került peremállamok bankjainak korlátlan finanszírozását. Az erős euró és a magasabb kamatszint ugyanis csak még inkább nyilvánvalóvá teszi a tagországok eltérő versenyképességét: a gyengébb fundamentummal rendelkező gazdaságokat egyre mélyebbre taszíthatja az övezet centrumára szabott monetáris politika.
Az EKB mozgásterét behatárolja törvényi mandátuma. Most csak a rossz és a még rosszabb között választhatott. Kérdés, mennyire jó az a konstrukció, amely bizonyos helyzetekben csak rossz döntésekre ad lehetőséget.