Földhözragadt évek
Bizonyára Cseh- és Észtországban sem lenne nehéz akár a politikai életben, akár az utca emberei közt olyanokat találni, akik élesen ellenzik hazájuk földpiacának liberalizálását. A nyugati agrárium túlzott fölényét előrevetítő – több esetben jogosnak tűnő – stratégiai jellegű félelmeket azonban minden bizonnyal ott is meghaladják a politikai érvek.
A „haza nem eladó” jellegű, érzelmektől túlfűtött érvrendszerek követői idehaza sem sokat törődnek azzal, hogy a globálisan egyre fontosabbá váló termőföld olyan kincs, amelyet még senkinek nem sikerült kivinni az országból. Technológiát, agrárkultúrát viszont hoztak már be Magyarországra – például az itt letelepedett svábok.
A stratégiai félelmek persze jogosak, ha azt nézzük, hogy az egyébként kiváló minőségű kelet-európai földek ára valóban jóval alacsonyabb a nyugati hektároknál. A politikai érvek hangoztatói azonban elfelejtik a politika súlyos mulasztását: az uniós csatlakozásunk óta eltelt időben három kormánynak is lett volna alkalma, hogy egy átgondolt támogatási politikával magyar gazdákat magyar földhöz juttasson.
Ha a mindenkori kormányok szavazatszerző törekvését legalább néha felváltaná a stratégiai gondolkodás, már évek óta zajlana egy program, amely ésszerű birtokméretet biztosítana az áru- és profittermelésre képes hazai gazdáknak. Ma ennek épp az ellenkezőjét látjuk idehaza: a gazdaságossági szempontokat nyíltan zárójelbe tevő, szociális szemléletű birtokpolitika aprózza szét, és juttatja döntően exportképtelen kisgazdaságok kezére a hazai földeket.
A földmoratóriumunkból hátralévő három évben még lehetne mit tenni, de a jelek szerint hiányzik a szándék. Csehország és Észtország már most késznek érezte magát arra, hogy kilépjen a közös földpiacra. Magyarország – úgy tűnik – három év múlva sem lesz készen.
