Jegybankok válaszúton: arrogancia vagy tekintély
Mi lehet abban rossz – kérdezhetné bárki –, ha az amerikai Federal Reserve még pénzt is kereshetett az eszközfelvásárlási programján (ami aztán a kincstárba kerül)? Ha azonban a történteket valaki így tálalja, akkor az legjobb esetben is üres szédítés. Rosszabb esetben viszont olyan arroganciára utal, amely alááshatja a központi bankok tekintélyének alapját képező hitelességet.
A válság valódi költségeit nem lehet valamely jegybank nyereség- vagy veszteségkimutatásaival jellemezni. Azzal sem, hogy a kétessé vált eszközök kezelésére kidolgozott és a pénzügyminisztérium által menedzselt program (TARP) vajon veszteséges volt vagy éppen nyereséget ért el. A válság valódi költsége ugyanis azzal a 8 millió elveszített munkahellyel mérhető, amely csak az Egyesült Államokban tűnt el, ahol a foglalkoztatás a megelőző csúcsszintről 6 százalékkal esett, és ettől a szinttől – jóval a válság mélypontja után – ma is 5 százalékkal elmarad. Ez utóbbi lényegesen eltér az 1945 utáni válságok ismert lefutási mintáitól.
A válság igazi költségei között utalni kell a magánszektor kezében tartott nettó szövetségi államadósság tetemes növekedésére. Ha összevetjük az amerikai kongresszus költségvetési hivatalának a válság előtt (2008 januárjában) és a válság után közzétett középtávú előrejelzését, akkor döbbenetes, a GDP 40 százalékát is elérő növekedést találunk.
A jelenlegi amerikai fiskális válságnak és a sokak számára fájdalmas következményekkel járó kiadáscsökkentésnek egyszerű okai vannak: az amerikai bankszféra kipukkadt. Ez az amerikai népnek óriási veszteségeket, globális viszonylatban pedig számos negatív hatást okozott. A közadósságnak az Egyesült Államokban és másutt megfigyelhető növekedése kevésbé a célzott fiskális ösztönzésnek, sokkal inkább a mély recesszió miatti adóbevétel-kiesésnek tudható be. (A középtávú fiskális kilátásokat mellesleg jelentősen gyengítette a Bush-kormányzat által a leggazdagabbaknak jóváhagyott adócsökkentés, a fedezetlen gyógyszerjuttatás, illetve az adósságból finanszírozott afganisztáni és iraki háború.) A válság veszteségei között végezetül pedig utalni kell a sokmilliónyi elveszített lakásra, az emberi sorsok – gyakorta maradandó – sérülésére.
A kérdés természetesen nem az, hogy a Fed vagy bármelyik központi bank igyekezzen-e megelőzni országa bankrendszerének összeomlását. Ha látni akarjuk egy bankválság súlyos következményeit, akkor elég, ha csak az 1930-as évekig tekintünk viszsza, arra az időszakra, amelyet Ben Bernanke részletesen tanulmányozott, mielőtt a Fed elnökévé jelölték volna. Ha bármely időpontban választani kell a rendszer megtámogatása vagy a fenyegető összeomlása között, akkor természetesen a támogatás mellett kell dönteni.
Ugyanakkor Dennis Lockhart, az atlantai Federal Reserve Bank elnöke néhány hete kijelentette: el kellene kerülni, hogy a rendszer „a nyereség magánosítása és a veszteség társadalmasítása” alapján működjék. Hozzátehetnénk, hogy ezek a veszteségek nemcsak teljességgel tisztességtelenek, hanem jelentős hatékonyságvesztést is okoznak. A magánnyereség egyik jó mutatójának tekintik a vezetői javadalmazások mértékét. Az Egyesült Államok 14 legnagyobb pénzügyi intézményének vezetői 2000 és 2008 között mintegy 2,6 milliárd dollárnyi készpénzjuttatásban részesültek (beleértve az alapbért, a bónuszt és a részvényeik értékesítését). Ebből az összegből 2 milliárd dollár jutott az öt legjobban fizetett egyénnek, akik mellesleg kulcsszerepet játszottak annak a különösen kockázatos eszközállománynak a létrehozatalában, amellyel a szakadék szélére sodorták a pénzügyi rendszer egészét.
Közöttük van Sandy Weil (aki felépítette a távozása után röviddel széteső Citigroup konglomerátumot), továbbá Hank Paulson (aki nagymértékben bővítette a Goldman Sachs csoportot, majd lobbizott a kiterjedtebb tőkeáttételes befektetési banki tevékenység engedélyezéséért, később pedig az amerikai pénzügyminisztérium élére került, ahonnan segítette ezeknek a bankoknak a megmentését). Ugyancsak közöttük van Angelo Mozilo (aki kulcsfigura volt a Countrywide hitelintézmény kiépítésében és a felelőtlen jelzálog-hitelezés elterjesztésében). Ismerős figura még Dick Fuld (akinek irányítása alatt a Lehman Brothers a falnak ment) és Jimmy Cayne (akinek vezetése alatt a Bear Stearns elsüllyedt).
A köz veszteségei ezzel összevetve óriásiak: 6000 milliárd dollár, ha csak a szövetségi államadósság növekményét vesszük. A legnagyobb bankok vezetői pedig még ebben a helyzetben is sürgetik, hogy globális tevékenységükben kapjanak lehetőséget masszív tőkeáttétel alkalmazására, illetve legyen joguk a tőkearányos hozamokhoz igazodó javadalmazásra – természetesen a kockázatok figyelmen kívül hagyásával. Ezeket a konstrukciókat a világ számos tekintélyes, független pénzügyi gondolkodója vizsgálta hosszasan és alaposan, és az utóbbi évek tapasztalatai alapján megállapították, hogy a javasolt rendezési módok elégtelenek. A szakértői vélekedések szerint a nagybankok tevékenységét legalább 30 százalékos arányban kellene saját tőkéből finanszírozni. Ezt azonban a bankárok határozottan elvetik (mert csökkenne a fizetésük), de a jegybanki vezetők is elutasítják (a kereskedelmi bankok érvelése nyomán).
Annak számos előnye lenne, ha valóban független jegybankjaink lennének, amelyeket a politikusokkal szemben távolságtartó szakértők irányítanának. Ha azonban az ilyen intézmények élén álló vezetők azt hangoztatják, hogy a válságra jó választ adtak, és minden rendben lesz, akkor a hitelességük elkerülhetetlenül csorbát szenved. Pedig ez az egyetlen, amire támaszkodhatnak.
