Fél legyet egy csapásra

Vegyünk egy egyszerű, de életszerű példát. Egy nemzetközi csoport (vagy akár egy magyar vállalat) részben hitelt vesz fel, részben a tőkepiacról finanszírozza magát. A nagy összegű finanszírozás szereplői különböző országokban székelő bankok és tőkepiaci befektetők. Az ő számuk nagyobb finanszírozás esetén nagyon gyakran eléri a néhány tucatot, de akár több száz is lehet, tehát értelemszerűen nem írják alá egyenként a zálogszerződést. A bankok maximum a hitelszerződést írják alá egyenként, a biztosítékok kezelésével pedig egy biztosítéki ügynököt bíznak meg. A tőkepiaci befektetők pedig még ezt a feladatot is az érdekeiket képviselő be­fektetési vállalkozásra vagy egy úgynevezett trustee-ra bízzák.

Ez a pénzügyi piacok gyakorlata, melyet a magyar bankok is követnek. A szereplők közötti jogviszony ismert és elismert, globálisan alkalmazott szerződések (és szerződésminták) világosan szabályozzák a megbízottak jogkörét, felelősségét, szerepét.

A magyar jog nem ismeri sem a biztosítéki ügynök, sem pedig a trustee fogalmát. Ez önmagában nem gond, hiszen a hazai jog organikus fejlődése és a hazai tradíciók figyelembevétele érdekében nem kell minden külföldi vagy nemzetközi megoldást átvennünk. Ettől azonban még kérdés marad, hogy hogyan lehet a pénzpiacok által használt struktúrákat a magyar jogban elismerni, érvényesíteni. Hogyan győzzük meg akár a hazai, de leginkább a külföldi finanszírozókat és befektetőket, hogy pénzük és/vagy biztosítékuk biztonságban van?

Az új Ptk. tervezetében szereplő zálogjogosulti bizományos félig jó megoldást teremt, amikor szabályozza, hogy olyan személy is bejegyezhető legyen az adott zálogjogot tartalmazó nyilvántartásba, aki maga egyébként nem (vagy nem az összes követelés tekintetében) zálogjogosult, hanem a (többi) zálogjogosult javára jár el – tulajdonképpen zálogtartóként.
A probléma abból adódik, ahogyan ezt a zálogjogosulti bizományost ki kell nevezni. A tervezet szerint ugyanis a zálogjogosultak nevezik ki (vagy a zálogszerződésben vagy egyéb módon írásban). Az, hogy valaki zálogjogosult, feltételezi, hogy legalább egy zálogszerződés létezzen. A lényeg pedig pont az lenne, hogy ne kelljen a sok finanszírozónak aláírnia a zálogszerződést, hanem azt – a javukra – már csak a bizományos mint zálogtartó írja alá. Ez technikailag még könnyen megoldható, ha kizárólag magyarországi bankok a szindikátus tagjai.

Azonban éppen a legnagyobb összegű és jelentőségű finanszírozások, kibocsátások és projektek azok, ahol határon kívüli finanszírozók is részt vesznek, sok esetben különböző országokból, vagy azért, mert az egyes résztvevők elérték forráslehetőségeik ha­tá­rát, vagy a magyar leányvállalat csak az egyik érintett egy vállalatcsoportban.

A „felhasználóbarát” szabályozás úgy rendelkezhetne, hogy a zálogjogosultak helyett a zálogjoggal biztosított követelések jogosultjai nevezik ki a zálogtartó bizományost. Ez valódi megoldást nyújtana a fenti problémákra, csökkentené a szindikált finanszírozások magyar biztosítékai körül fennálló bizonytalanságot és a finanszírozás adminisztratív költségeit, továbbá fokozná a határon átnyúló szolgáltatást nyújtó finanszírozók fokozottabb bekapcsolódását a magyarországi finanszírozásokba.

Ez szükségtelenné tenné a jelenleg alkalmazott, ám érvényességük és végrehajthatóságuk tekintetében a hazai bírói gyakorlatban még nem tesztelt konstrukciók további alkalmazását is. Ilyenek például a kizárólag a magyar biztosítékok tekintetében alapított egyetemlegesség, a külföldi jog alatti „trust”-ra hagyatkozás, vagy a párhuzamos adósság, melynek során a biztosítéki ügynök javára egy, a többi hitelezővel szemben fennálló adóssággal mindenkor megegyező, mesterséges adósságot alapítanak azért, hogy az ügynök így saját jogán egyedül lehessen zálogjogosult.
sem adminisztratív szempontból, sem időben, sem pedig praktikusan nem kivitelezhető, hogy minden hitelező aláírja a zálogszerződést, és ennek érdekében ideutazzon, vagy közokiratba foglalt és felülhitelesített meghatalmazásokat adjanak egyenként.

A biztosítékokkal kapcsolatos fenti problémák fennállása nem magyar sajátosság, több országban hasonlóak a kérdések. A problémák hatása azonban világos. Ha egy jogrendszer megoldása bonyolult, vagy csak macerás vele foglalkozni, akkor a világ finanszírozói elmennek máshová finanszírozni, míg a nemzetközi vállalatok hiteleiket nem feltétlenül a magyarországi leányuk fejlesztése érdekében veszik fel. Ez persze a ma­gánügyük. De ha a jelenleg amúgy is kevéssé errefelé tekintő tőke egy részét vonzani lehet azzal, hogy a nehézkes jogi megoldások helyett ismerős szabályozással találja szembe magát, akkor már megérte a szabályozás kiigazítása. Az új Ptk.-val lehetőségünk van ar­ra, hogy a fentiekkel kapcsolatos szabályokat a nemzetközi piacok gyakorlatához közelítsük, és élen járjunk e területen a megoldásban azon országok között, ahol ugyanezek a problémák fennállnak. Ellenkező esetben lesz egy eszköz, melyet nem használ ki a piac, mert nem tud vele mit kezdeni. A jó ötlet pedig rossz gyakorlati megoldásnak bizonyul majd.