Harvardi professzor: A növekedési csodák kora véget ért

A gazdasági elemzők még egy évvel ezelőtt is megszédültek az optimizmustól, amit a fejlődő országok növekedési kilátásaiból merítettek. A legjobb esetben is gyenge növekedési kilátásokkal rendelkező Egyesült Államokkal és Európával szemben a feltörekvő országoktól várták, hogy a globális pénzügyi válság előtti évtizedben mutatott teljesítményüket tartóssá tegyék, és a globális gazdaság motorjává váljanak.

A Citigroup közgazdászai például bátran kijelentették: a körülmények soha nem voltak még ilyen kedvezőek a globális, tartós növekedéshez, és egészen 2050-ig gyorsan emelkedő kibocsátást jósoltak, amiben Ázsia és Afrika fejlődő államainak kellett volna élen járniuk. A PwC tanácsadó cég szerint az egy főre jutó GDP átlagos éves növekedése Kína, India és Nigéria esetében az évszázad közepéig meghaladja a 4,5 százalékot. Afrikáról, amelynek neve sokáig a gazdasági sikertelenséggel volt rokon értelmű, a McKinsey mint a „mozgásban lévő oroszlánok földjéről” beszélt.

Mindezeket a legutóbbi időben aggályok váltották fel, amelyeket a The Economist a „nagy lassulás” címszóval foglalt össze. A legfrissebb kínai, indiai, brazil és török gazdasági adatok évek óta a leggyengébb teljesítményre utalnak. Az optimizmus helyét a kétely vette át.

Természetesen hiba lenne, ha – az elmúlt évtized erős növekedésének extrapolálásához hasonlóan – egy mostani, rövid távú ingadozásból vonnánk le következtetést. Nem elhamarkodott ugyanakkor a feltételezés, miszerint a következő évtizedekben a gyors növekedés inkább kivételnek, semmint általánosnak számít majd.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, mindenekelőtt a gazdasági csodák létrejöttének okait kell feltárnunk. Akadt ugyan néhány ország, amely természeti kincseinek köszönhette a látványos gazdagodást, a többségnél azonban az utóbbi hat évtizedben a gyors iparosodás volt a növekedés alapja. Az ázsiai példák kapcsán mindenki egyetért abban, hogy Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan és Kína kiemelkedően jók voltak abban, ahogy a munkaerőt vidékről – illetve a szürke zónából – a feldolgozóiparba terelték. Ezt egykor az USA és Németország is így tette.

A gyáripar azért teszi lehetővé a gyors felzárkózást, mert a termékeket könnyű másolni, a termelési technológiákat a szegényebb, hátrányosabb helyzetű államok is át tudják venni. A kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a feldolgozóiparban 3 százalék körüli éves növekedési ütem mellett fel lehet zárkózni az élvonalhoz – az alkalmazott gazdaságpolitikától, az intézményektől vagy a földrajzi feltételektől függetlenül.

A termelékenységet persze korszerű szolgáltatások révén is lehet javítani, ezekhez azonban olyan képzettségi szint és intézményi háttér kell, amire a fejlődő államok csak lassan tudnak szert tenni. A svédekéhez hasonló intézményi hálózat megteremtéséhez a fejlődőknek évtizedekre, de akár évszázadokra lenne szükségük. Indiában jelentős informatikai szolgáltatói bázis alakult ki, a munkaerő nagy hányada azonban híján van az ehhez szükséges ismereteknek, ezért vidéken marad, vagy fejletlen, gyenge értékképzéssel járó szolgáltatói tevékenységet végez. Kelet-Ázsiában ezzel szemben városi üzemekben helyezték el a falusi munkaerőt, ahol a dolgozók egy csapásra a többszörösét kereshették.

A sikeres, hosszú távú fejlesztéshez két fronton kell előretörni. Szükség van egyrészt egy iparosítási kampányra, másrészt létre kell hozni azon intézményi kereteket, amely biztosítja, hogy a növekedés hajtóerejévé idővel a szolgáltatások válhassanak.

Ennek a receptnek az alkalmazása ma már szerényebb kilátásokkal kecsegtet, mint korábban részint a gyártási technológiák, részint a globális környezet megváltozása miatt. Az ipari termelés erősen tudás- és tőkeigényessé vált, aminek következtében a feldolgozóipar már jóval kevesebb munkaerőt tud felszívni, a most iparosodásnak induló országok tehát aligha tudják megismételni, ami Kelet-Ázsiában végbement. Ami pedig a globalizációt – ezen belül Kína felemelkedését – illeti, a folyamat eredményeként jelentősen nőtt a világpiaci verseny, ami gyengíti az újonnan belépők esélyeit.

A gazdag államok ráadásul aligha lesznek olyan elnézőek az iparosítási törekvésekkel szemben, mint voltak a múltban. A fejlett országok politikusai korábban félrenéztek, amikor a gyorsan fejlődő kelet-ázsiai államok olyan – „nem ortodox” – módszerekkel tettek szert nyugati technológiára és gyártási eljárásokra, mint a szubvenciók alkalmazása, a helyi hozzáadott érték követelménye, a termékek lemásolása vagy éppen a nyomott valutaárfolyam fenntartása.

Jelenleg azonban már a fejlett államok is görnyednek a nagy adósság, az alacsony növekedés, a munkanélküliség és az egyenlőtlenség együttes terhe alatt. Ezért nagyobb nyomást fognak kifejteni a Világkereskedelmi Szervezet – például az ipari szubvenciókat korlátozó – szabályainak betartatásáért, de a mesterségesen alacsonyan tartott árfolyam kínai gyakorlata sem marad majd észrevétlen. A protekcionizmus – ha nem is nyílt – formáival egyre nehezebb lesz megküzdeni.

A feldolgozóipar továbbra is a felemelkedés lehetőségét kínálja a szegény országok számára, de ez a „mozgólépcső” immár lassabban halad, és nem is visz olyan magasra, mint régebben. A bővülésnek nagyobb részben a humán tőke, az intézmények és a kormányzás tartós javításán kell alapulnia. Ez pedig annyit jelent, hogy a növekedés – legjobb esetben – lassú és nehézkes lesz.

Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org