Mi történik, ha egy ország nem tud megállapodni a mentőalapokkal?
Az EKB elnöke augusztus elején jelentette be, hogy a közös európai jegybank új kötvényvásárlási programot indít azzal a céllal, hogy a periféria országaiban elviselhető szintre mérsékelje az állampapír-piaci hozamokat. A piacok kitörő lelkesedéssel fogadták a bejelentést, a részletek azonban csak jövő héten – a szeptember 6-i ülést követően – válnak ismertté, és mint tudjuk, az ördög mindig a részletekben rejlik.
Komoly pozitívum, hogy az EKB újabb tabut dönt le azzal, hogy elindult a végső hitelnyújtó szerepkör irányába az állampapírpiacon is, hiszen az euróövezet krízise mögötti okok közül az egyik nagyon fontos tényező az, hogy a közös pénzt használó blokkban az állampapírpiacokon nincs úgynevezett „végső mentsvár”. Az európai mentőalapok erőforrásai korlátosak, így hasonlóan ahhoz a jegybankéhoz, amely meghatározott összegű devizatartalékkal próbálja fizetőeszközének árfolyamát védeni, az ESM piaci beavatkozása is kudarcra van ítélve. Korlátlan erőforrásai csak az EKB-nak vannak.
Azt azonban Draghi elnök már augusztusban egyértelművé tette: nincs ingyenebéd. Az EKB csak akkor avatkozik be, ha az országok teljesítenek bizonyos előfeltételeket. Nevezetesen hivatalosan kérik a segítséget, illetve ezzel egyidejűleg aktiválják az európai mentőalapokat is (EFSF/ESM). Gyakorlatilag így próbálják elkerülni a tavalyi „Berlusconi-malőrt”, hiszen így csak azok az országok élvezhetik az EKB támogatását, amelyek elkötelezik magukat a reformok mellett, és végrehajtják azokat.
Hasonló oka lehet annak, hogy – például a Feddel ellentétben – az EKB hangsúlyozottan a görbe rövid oldalán kíván beavatkozni, és a kiszivárgott hírek szerint meghatározott (de nem publikus) hozamszinteket/sávokat céloz meg.
Rövid távon így biztosítja, hogy a válság sújtotta országok elfogadható hozamszintek mellett tudják finanszírozni adósságukat. A hosszú hozamok viszont a gazdaságok tényleges teljesítményét és megítélését tükrözik majd. Ennek eredményeként, illetve a növekvő refinanszírozási kockázatok (gyakrabban kell megújítani a lejáró államadósságot) miatt a kormányok rá lesznek kényszerítve a fegyelemre.
Papíron tökéletes a terv, azonban rengeteg a megválaszolásra váró kérdés. Mi történik, ha egy ország nem tud megállapodni a mentőalapokkal? Hagyja az EKB csődbe menni, vagy megszegi a saját szabályait? Mi történik, ha a német alkotmánybíróság nemet mond az ESM-re? Hogyan kezeli az EKB a szenioritás problémáját? Ha a piac tudja, hogy a görbe rövid oldalán van egy biztos vevő, ki fog hosszú papírokat vásárolni?
A kérdéseket még hosszan sorolhatnánk, de talán ennyiből is világos: azok, akik abban bíznak, hogy szeptember 6-án egy csapásra megoldódik a válság, csalódni fognak. A rosszabb hír azonban az, hogy a krízist akkor sem felejthetjük el, ha minden nyitott kérdésre megszületik a megfelelő és hatékony válasz.
Az EKB ugyanis önmagában nem tudja, és nem is feladata megoldani a válságot. A közös európai jegybank annyit tehet, hogy időt nyer Európa számára. Időt egyrészt arra, hogy a válságban lévő országok végrehajtsák a szükséges strukturális átalakításokat és időt arra, hogy Európa befejezze a félbehagyott projektet: gyors és komoly lépéseket tegyen a fiskális, a banki (optimális esetben pedig a politikai) unió irányába. Hosszabb távon az euró csak így maradhat életképes.
