Mintha a legfontosabb nem a gazdasági szempont lenne
Bevallom, először szöget ütött a fejembe, miért ad az állam hitelt kifejezetten arra a célra, hogy bizonyos vállalkozások befizethessék belőle adójukat. A Széchenyi Útdíj Hitelprogramban erről van szó: a kivetett új sarc sok vállalkozás ellehetetlenüléséhez vezetne, de a kormány, ahelyett, hogy kedvezményeket adna, mérsékelné vagy elengedné az útdíjat, inkább állami forrásból ad hitelt az egyik zsebéből, hogy beszedje azt a másikba.
Mintha a legfontosabb nem is a gazdasági szempont lenne, hanem hogy a kitalált rendszer működjön, átfolyjon rajta a pénz, és meglegyen a tervezett 75 milliárdos féléves bevétel, kerüljön ez akármennyi kiadásba.
A trafikügyben van hasonló logika: amikor kiosztották a koncessziókat, és rájöttek, hogy a díjakat túl magasan határozták meg, egyszerűen megemelték a maximális haszonkulcsot, amitől rosszul járt a fogyasztó, de a lényeg az volt, hogy a kitalált rendszer működjön, forogjon benne a pénz.
A múlt hét óta tudjuk: a befagyasztott EU-támogatások, az unió által leállított 13 program nem jelenti azt, hogy a fejlesztések abbamaradnak, és az sem igaz, amit az első kormányzati kommunikáció sugallt, hogy átmenetileg meglévő magyar állami források pótolják a 400 milliárdos hiányt. A valóságban az ország kénytelen volt dollárkötvények kibocsátásából, hitelből továbbműködtetni a rendszert. A fejlesztések tovább mennek, kerül, amibe kerül. Az államadósság nő, az adófizetők terhei nőnek, a lényeg az, hogy forogjon a pénz.
Mindezt persze lehetne presztízsokokkal magyarázni: a választások előtt nyolc hónappal mégsem omolhatnak össze olyan gépezetek, amelyeket a kormány évek verítékes munkájával összeácsolt. De nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a hitelből továbbműködtetett rendszerek leginkább azoknak jók, akik a fogaskerekeket forgatják, legyen szó útdíjbeszedőkről, trafikosokról vagy a fejlesztési pénzek haszonélvezőiről.
