Snowden időzített bombája

A feszült időszakok elhúzódása általában gyengíti az intézményi együttműködést. 2008–2009-ben a legdinamikusabb és leghatékonyabb intézménynek az IMF és a G20 tűnt; a válság hosszú évei alatt mindkettő hitelessége folyamatosan romlott. Mivel a legnagyobb ipari gazdaságok úgy tűnik, elindultak a – nem túl erőteljes – kilábalás útján, látszólag senkit sem aggaszt túlságosan, hogy az együttműködés keretei megkoptak. Pedig van ok az aggodalomra. Valószínűleg sok pénzügyi válság lesz még, a világnak szüksége van egy tűzoltócsapatra. Az IMF forrásait 2009-ben kibővítették, a szervezetét pedig mintha megreformálták volna annak érdekében, hogy a feltörekvő piacok képviselte erősebb legyen. Kevés eredménnyel.

A valutaalap az 1945 utáni gazdasági rendszer „ékköve”. Szerepet játszott az 1980-as évek válságának kezelésében, és az egykori kommunista gazdaságok 1989 utáni átalakulásában. De azóta minden komolyabb nemzetközi válság faragott valamennyit a tekintélyéből. Az 1997 –98-as ázsiai pénzügyi válság aláásta a legitimitását Ázsiában, miután a régió számos országa szerint a krízist az USA és az amerikai pénzintézetek robbantották ki.

A 2007 utáni „nagy recesszió” tovább csökkentette az IMF hitelességét, méghozzá három okból. Először, a válság kezdeti szakasza amerikai jelenségnek tűnt. Másodszor, az elhúzódó euróválság kezelésében való IMF-részvétel miatt úgy tűnt, mintha Európa és az európaiak előnyt élveznének. A feltörekvő országok számára érthetetlen volt, hogy csak azért, mert a világ Európára figyel, az IMF élén egy másik európainak – és egy másik franciának – kellett Dominique Strauss-Kahnt követnie. Utóbb ráadásul az Európai Bizottság és az európai kormányok is elkezdték kárhoztatni az IMF-et helyzetértékelését, amiért összezavarta a piacokat.

A globális pénzügyi válság legfontosabb kiváltó okairól – a folyó fizetési mérlegek egyensúlytalanságairól, a költségvetési kiigazítás országspecifikus tényezőiről, a pénzügyi reform és a gazdaságösztönzés összehangolásáról – az IMF nem tud többet mondani, mint a válság előtt.

A G-20 a pénzügyi válság nagy győztese volt. A régebbi G-7 (vagy Oroszországgal a G-8) csúcsok és a G-7 pénzügyminiszteri találkozók már nem hitelesek, hiszen éppen a problémákat előidéző országok képviseltették magukat, amerikai irányítás és a közepes méretű európai országok túlreprezentáltsága mellett.

A G-20 csoportba ezzel szemben már a nagy feltörekvő gazdaságokat is bevonták, és azt ígérték, hogy megtalálják a módját, miként irányítható és ellenőrizhető az IMF. A globális gazdaság „rezsimváltása” jól tetten érhető a legsikeresebb G-20 csúcs, a 2009 áprilisában, Londonban megrendezett találkozó hivatalos képein.

A londoni csúcs rövid távon fékezte a dél-európából kiinduló problémák továbbterjedését, a Világbanknak új forrásokat adott, látszólag több eszközt – és nagyobb legitimitást – kapott az IMF is, és úgy tűnt, sikerül lendületet adni a hitelességet helyreállító, összehangolt fiskális stimulusnak. A négy eredmény közül azonban csak a két leginkább technikai jellegű – az első kettő – állta ki az idő próbáját. A következő csúcstalálkozókat bénultság jellemezte. Az összehangolt fiskális stimulus eszméjét aláásta, hogy nyilvánvalóvá vált: az európai kormányok nem vehetnek fel több hitelt anélkül, hogy megzavarnák a piacokat, és hogy magukat az egyre drágább hitelek fenntarthatatlan ciklusába taszítanák.

De bármily szerények voltak is a londoni csúcs eredményei, Snowden színre lépéséig maga a folyamat nem került szégyenbe. Lehetséges, hogy a vezetők és a nekik dolgozó szakértői csapatok naivan feltételezték, hogy a kommunikációjuk valóban titkos. De miután Snowden közölte, hogy a londoni csúcstalálkozón a brit házigazdák feltehetően lehallgatták a résztvevőket, nehezen képzelhető el, hogy valaha is újrateremthető a korábbi találkozók „meghittsége”. És mivel a lehallgatás döntően a feltörekvő gazdaságok képviselőit érintette, a feltörekvők és a fejlettek közötti szakadék tovább mélyült.

Amikor a feltételezésekre reagálnak, a világ vezetői részben tudatlannak tűnnek, részben pedig úgy, mintha szándékosan akarnának megtéveszteni mindenkit. Valószínűleg igazuk van, amikor azt hangsúlyozzák, hogy milyen keveset tudtak a megfigyelésekről. A bonyolult adatgyűjtő programok természetéből fakad, hogy az egészre senkinek sem lehet rálátása. De az átláthatóság hiánya könnyű hivatkozási alap ahhoz, hogy bárki előállhasson saját magyarázatával, miután valaki kiszivárogtatja az információkat. A kiszivárogtatások emiatt szülnek vad összeesküvés-elméleteket.

A londoni csúcs „utóélete” eleve széles körű kiábrándulást okozott. A Snowden-ügy nemcsak azt az illúziót oszlatta szerte, hogy a világ vezetői bíznak egymásban, de a kompetenciájukat is megkérdőjelezte. A Snowdennek egy évre menedékjogot adó Vlagyimir Putyin a közelben tudhatja majd a bombagyárost, amikor vendégül látja az idei, szentpétervári csúcs résztvevőit.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org