Az ipar elsietett leépítésének hátulütői
Idővel a feldolgozóipar átengedte helyét a szolgáltató szektornak. Nagy-Britanniában, az ipari forradalom szülőföldjén az I. világháború előtt a feldolgozóipar adta a foglalkoztatottak 45 százalékát, innen 30 százalék körüli szintre esett, és ott is maradt az 1970-es évek elejéig. Azóta folyamatosan csökken, a munkaerőnek jelenleg valamivel kevesebb mint 10 százaléka dolgozik a feldolgozóiparban.
Hasonló utat járt be az Egyesült Államok is: a 19. század elején a feldolgozóipar a munkaerő kevesebb mint 3 százalékát foglalkoztatta, az arány a 20. század középső harmadában 25–27 százalékig emelkedett, majd csökkenni kezdett, és az utóbbi években már nem érte el a 10 százalékot. Svédországban a ráta a 22 százalékos csúcspontot a 60-as évek közepén érte el, majd tizenegynéhány százalékra süllyedt. Németországban a feldolgozóiparban foglalkoztatottak aránya 1970 körül érte el a 40 százalékhoz közeli csúcsot, azóta folyamatosan csökken.
Ezeket a mutatókat csak néhány feltörekvő – tipikusan kelet-ázsiai – ország tudta megismételni. A dél-koreai feldolgozóiparban dolgozók aránya az 1950-es évek alacsony, egyszámjegyű szintjeiről 1989-re 28 százalékig emelkedett (azóta 10 százalékponttal csökkent). Dél-Koreában három évtized alatt ment végbe az az átalakulás, ami az első iparosodó országokban egy évszázadig – vagy tovább – tartott.
A fejlődő világ azonban más mintákat követ. Az iparosodás jóval lassabban ment végbe, az ipar visszaszorulása pedig sokkal hamarabb elkezdődött. Brazíliában a feldolgozóiparban dolgozók aránya 1950 és 1980 között alig – 12 százalékról 15 százalékra – emelkedett, az 1980-as évek végén azonban már el is kezdődött a dezindusztrializáció, és a trend a gyors növekedés idején sem fordult meg. Indiában a feldolgozóiparban foglalkoztatottak aránya 2002-ben, 12 százalékon érte el a csúcsot, azóta csökken.
Nem világos, hogy a fejlődő országokban miért indul el olyan korán az ipar visszaszorulása. A globalizáció és a gazdaságok nyitottsága nyilvánvaló magyarázattal szolgálhat, mivel a Brazíliához és Indiához hasonló országok számára megnehezítette a versengést Kelet-Ázsia feldolgozóipari szupersztárjaival. De nem lehet mindenre a globális verseny a magyarázat, elvégre magukban a kelet-ázsiai országokban is korán kezdődött el az ipar visszaszorulása.
Vegyük példának Kínát. Annak fényében, hogy az ország a világ feldolgozóipari húzóereje, fölöttébb meglepő, hogy a feldolgozóiparban foglalkoztatottak aránya nem csupán alacsony, de egy ideje már csökken is. A kínai statisztikákkal ugyan vannak problémák, de úgy tűnik, hogy a ráta az 1990-es évek közepén volt a legmagasabb – 15 százalék –, azóta ez alatt a szint alatt maradt.
Kína persze nagyon nagy ország, ahol a munkaerő jelentős része még mindig a vidéki, mezőgazdasági területeken dolgozik. De a migránsok többsége manapság már nem a gyárakban, hanem a szolgáltatószektorban helyezkedik el. Nagyon valószínűtlen az is, hogy az új feldolgozóipari exportőrök – például Vietnám vagy Kambodzsa – valaha is megközelítik az iparosodásnak a Nagy-Britannia vagy Németország által elért szintjeit.
A közvetlen következmények egyike, hogy a fejlődő országok lényegesen alacsonyabb jövedelmi szintek mellett válnak szolgáltatás-orientált gazdaságokká. Amikor az ipar visszaszorulása elkezdődött, az USA-ban, Nagy-Britanniában és Németországban az egy főre eső jövedelem (1990-es árakon számolva) 9000 és 11 000 dollár között volt. A hasonló folyamat Kínában 5000 dolláros, Kínában 3000 dolláros, Indiában 2000 dolláros szinten indult el.
A gazdasági, a társadalmi és a politikai következmények részletes elemzése még várat magára. Annyi mindenestre világos, hogy a dezindusztrializáció gátolja a növekedést, és késlelteti a fejlődő országokhoz való felzárkózást. A munkaerő feldolgozóipari termelékenysége ezekben az országokban még akkor is javul, ha a gazdaságpolitika, az intézményrendszer és a földrajzi adottságok a gazdaság más szegmeseit hátráltatják. Ez az oka, hogy a gyors növekedést a gazdaságtörténetben – néhány kicsi, természeti kincsekben bővelkedő országot leszámítva – mindig az iparosodással kapcsolják össze.
A társadalmi és politikai következmények nehezebben mérhetők, de ugyanolyan súlyosak lehetnek. A tartós demokrácia építőköveinek némelyike a hosszú iparosodási folyamat mellékterméke: ilyen a munkások szerveződése, a politikai pártok létrejötte és a baloldal-jobboldal tengely körül szerveződő politikai küzdelem.
A kompromisszumkészség és az önmérséklet is a munka és a tőke között folyó harcokból nőtt ki – ezeket a harcokat pedig nagyrészt a feldolgozóipari gyárakban vívták. A túl korai dezindusztrializáció miatt napjaink fejlődő országainak más, egyelőre ismeretlen – és nem kizárt, hogy göröngyös – utat kell bejárniuk, hogy elérkezzenek a demokráciához és a jó kormányzáshoz.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
