Meglepő döntést hozott a kormány a kilakoltatási moratórium végtelenítésével: ilyen lépésre valószínűleg senki sem számított. A döntés ugyanakkor teljesen logikusnak tekinthető: ezzel ugyanis a kabinet látványosan deklarálhatja, hogy ő bizony a magyar polgárok (a devizahitelesek) oldalán áll, és így kívánja ösztökélni a bankokat arra, hogy megoldást keressenek az adósságot nyögő ügyfelek bajaira.
A probléma ezzel csak az, hogy a moratórium végtelenítése egy centivel sem visz közelebb a fizetésképtelen adósok gondjainak megoldásához, legfeljebb némi időt ad nekik. Ráadásul egy ilyen lépés kitűnően alkalmas lehet arra is, hogy olyan álmokba kergesse a gondban lévő adósokat, amilyenekbe nem kellene, plusz már megint sérülhet egy kicsit a jogbiztonságba vetett bizalom.
Huszáros jellegű intézkedések helyett pedig inkább el kellene gondolkodni azon, hogy mi lehet a módja annak, hogy segítséget kapjanak azok, akiken még segíteni lehet.
(Be kell látni ugyanis, hogy van egy igen széles réteg, amelyen – a fizetőképesség teljes hiánya miatt – már nem lehet.) Amíg pedig ezek a megoldási tervek körvonalazódnak, legalább az alapelvekben meg kellene egyezni: például abban, hogy csak olyan változat lehet életképes, amely megosztja a terhet a pénzügyi szolgáltatók, az állam és az adósok között, illetve csak olyan megoldás jöhet szóba, amely nem roppantja meg a hazai bankszektort, mert hát ugye az senkinek sem érdeke.
A bíróságokra mutogatást szintén el kellene felejteni, mert az sem jó másra, mint hogy irreális elképzelésekbe kergessen kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket. Persze a konszenzusos, minden fél érdekeit szem előtt tartó megoldásnak igen kicsi az esélye ebben az ügyben: jól példázza ezt a mostani intézkedés is. Gyanítható tehát, hogy a politikai érvek felülkerekednek majd, és jön a huszárvágásos jellegű húzás. Én azért még reménykedem abban, hogy nem így lesz.
