Első látásra igen keménynek tűnik a devizahitelesek problémáit megoldani hivatott kormányzati terv. Bár a pontos részletek még nem derültek ki, most úgy tűnik, hogy a hitelintézeteknek nagyjából 4-500 milliárd forintos kiadással, illetve nem realizált bevétellel kell számolniuk, ami vetekszik a kedvezményes végtörlesztésnél lenyeletett béka nagyságával is.
A tegnapi bejelentés kapcsán mindenesetre világossá vált, hogy a korábbi, konszenzusos indíttatású álláspontoknak semmiféle alapjuk nem volt. Vagyis annak az elvnek, hogy a mentőcsomag – amelynek létjogosultságát egyébként eleve lehet vitatni – terheit minden érintett viselje, nyoma sincsen: az adós és az állam eloldalazik a pulttól, a bankok pedig engedelmesen odajárulhatnak fizetni. (Mint ahogy ezt eddig az esetek többségében tették.) Persze az utóbbi napok nyilatkozatai, illetve a költségvetés helyzete alapján ez nem túl meglepő, mindössze a pakk nagysága lehet első látásra megdöbbentő.
A kabinet mentségére szolgál ugyanakkor, hogy a döntéshozók csak átfogó megoldásokban gondolkodhatnak: az egyes hitelfajták között például nem lehet különbséget tenni, mert az újabb aggályokat vethetne fel, és az árfolyamrés kérdésénél sem sok tere maradt a vitának. Ráadásul a bankok által javaslatként oly sokat emlegetett kibővített árfolyamgát már egyáltalán nem lett volna elég a kedélyek lecsillapítására, bár kétségtelen, hogy jobban szétporlasztaná a fizetnivaló százmilliárdokat.
Ezzel együtt ez a megoldási terv több szempontból túl drasztikusra sikeredett: amellett, hogy gyaníthatóan még jobban padlóra küldi a már így is elég érdekesen festő bankszektort, tovább ingatja a jogbiztonságba, a kiszámíthatóságba vetett hitet is. Nem beszélve arról, hogy azok az adósok, akiken ez az injekció sem segít, további állami beavatkozásokra várnak majd: megtehetik, hiszen egy olyan országban élnek, ahol egy közjegyző előtt aláírt szerződés sem feltétlenül garancia semmire.
