A világ, amelyben élünk gyakran a művészeti ábrázolások révén érthető meg legjobban. Sok elemzést lehetett olvasni Oroszország és Kína posztkommunista éveiről, két nemrégiben bemutatott film (Jia Zhangke 2013-ban forgatott A bűn érintése című, illetve Andrej Zvjagincev idei Leviatán című alkotása) azonban bármilyen olvasmányomnál is pontosabban ábrázolja e két országban zajló társadalmi és politikai folyamatokat.
Jia Zhangke filmje négy, egymással alig összefüggő, az elszabaduló erőszakról szóló, mai újságcikkekből vett történeteket mesél el. A Leviatán pedig egy jóravaló férfiról szól, akinek életét az ortodox egyházzal és a korrupt bírósággal összejátszó polgármester teszi tönkre.
A ház- és földtulajdon mindkét filmben kiemelt szerepet kap. A kínai film első epizódjában egy helyi elöljáró repülőgép-tulajdonos milliárdossá válik azáltal, hogy lenyúlja és eladja régiójának közvagyonát. Minden eladó ebben az új Kínában, ahol a Kínai Kommunista Párt még mindig uralmon van, azonban Karl Marx eszméi már nem érvényesülnek, ahogy Oroszországban sem.
A Leviatán története pedig egy olyan ház körül forog, amelyet egy egyszerű autószerelő, Nyikolaj maga épített meg. A házától azonban megfosztja a korrupt polgármester, akit az ortodox egyház fizet le azért, hogy engedélyt szerezzenek arra, hogy Nyikolaj telkén új templomot építhessenek. Nyikolajt úgy állítják félre, hogy feleségének megölésének koholt vádjával a korrupt bíróság elé állítják.
Nem véletlenül játszik mindkét filmben fontos szerepet az ingatlanszektor. Az ingatlanok, az építkezések és a földtulajdon a maffiacsoportok fizetőeszközének számítanak Kínában és Oroszországban is, nem kevésbé, mint Szicíliában.
Az irreleváns, hogy Vlagyimir Putyin Egységes Oroszország Pártja szemben a Kínai Kommunista Párttal semmilyen formában nem hivatkozik a marxista ideológiára. Az a mód, ahogy a két kormányzat működik azonban egészen hasonló: pártfőnökök, nagytőkések és korrupt bürokraták osszák fel egymás között a zsákmányt, miközben a sovinizmust és a „hagyományos értékeket” (az ortodox egyházat vagy a konfucianizmust) propagálják. A bírákat pedig lefizetik vagy megfenyegetik azért, hogy rájuk ne vonatkozzanak a törvények.
Putyin pártját megválasztották Oroszországban, ahogy a török államfő, Recep Tayyip Erdogan Igazság és Fejlődés Pártját, Orbán Viktor magyar miniszterelnök Fideszét, valamint Abdel Fattah al-Sziszi egyiptomi elnök katonai rezsimjét. A Kínai Kommunista Pártot azonban senki sem választotta meg, ennek azonban sincs jelentősége. Amiben ezek a kormányzatok egyeznek, az a kapitalista vállalkozás és a politikai autoritarizmus összeolvadása.
Úgy látszik, hogy ez a politikai modell mára az amerikai típusú liberális demokrácia komoly riválisává vált, és talán az is. A hidegháború alatt azonban az – általában katonai rezsimek által irányított – autoritariánus kapitalizmus antikommunista volt, és eléggé az USA oldalán állt. Dél-Korea egykori erős embere, Park Csung Hi – a jelenlegi államfő, Park Gun Hje apja – számos értelemben annak a típusú társadalomnak volt az úttörője, amelyet most Kínában és Oroszországban látunk. Ilyen volt Augusto Pinochet chilei tábornok is.
Miután az amerikai kliensállamokban a diktatúrák többé-kevésbé a hidegháború befejeződésével megszűntek és helyüket liberális demokráciák vették át, sokan azt gondolták, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus természetes módon – akár elkerülhetetlenül is – kéz a kézben jár együtt mindenhol. A politikai szabadság jó az üzletnek, és fordítva.
Ez a nagy XX. századi mítosz azonban mára szertefoszlott. Orbán idén azt mondta, hogy a liberális demokrácia már nem egy életképes modell. Sikeresebb országokként Kínát és Oroszországot említette meg, nem ideológiai okokból, hanem azért, mert azt gondolja, hogy azok versenyképesebbek a mai világban. Természetesen vannak olyan tényezők, ami miatt ebben az állításban kételkedhetünk. Az orosz gazdaság túlságosan függ az olajtól és egyéb természeti erőforrásoktól, míg a kínai egypártrendszer legitimációját egy gazdasági válság gyorsan szertefoszlathatja. Az a mód, ahogy az illiberális rezsimek használják a törvényeket saját céljuk elérésére, nem erősíti a befektetői bizalmat – legalábbis hosszú távon nem.
A Leviatánban és A bűn érintésében ábrázolt társadalmak mégis számos ember szemében csábítónak tűnnek, akik csalódtak Európában a gazdasági stagnálás, illetve az USA-ban a politika nem megfelelő működése miatt. Nyugati üzletemberek, művészek, építészek és mások, akiknek hatalmas összegekre van szükségük drága projektjeik megvalósításához, szívesen dolgoznak együtt autoriter rezsimekkel, amelyek „megcsinálják a dolgokat”. Illiberális gondolkodók mind a szélsőjobb-, mind a szélsőbaloldalon csodálják ezeket az erős embereket, akik szembeszállnak Amerikával.
A bűn érintését szerte a világban nagy sikerrel mutatták be, kivéve Kínát. Ezzel szemben a Leviatán Oroszország hivatalos jelöltje lett az Oscar-díjra. Talán a kínai vezetők Putyinhoz képest kevésbé biztosak magukban. Vagy talán Putyin csak ravaszabb. Nem valószínű ugyanis, hogy hívei Oroszországban megnéznek egy művészfilmet, még kevésbé valószínű, hogy az hatna rájuk. Viszont a szabad véleménynyilvánítás ezen kis megmaradt darabja arra jó lehet, hogy megmutassa a külföldnek: még mindig maradt valamilyen szintű liberalizmus Putyin autoriter demokráciájában – legalábbis addig, amíg ez egy szertefoszlott illúzióvá nem válik.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.