Elérheti célját a rossz bank?

A banki céltartalékképzés mértéke ugyanis még mindig nem megfelelő, amit a lakossági devizahiteles mentőprogram elszívó hatása alapvetően akadályoz. A megfelelő céltartalékszint azonban alapvető feltétele a rossz hitelek értékesítésének. Időközben csökken a restrukturálásra kerülő új hitelek száma, vagyis a rossz hiteleket kezelő banki eszköztár kényszerűen a drasztikusabb megoldások felé tolódik el.

A bankok persze számos egyéb eszközzel próbálkozhatnak annak érdekében, hogy a rossz hitelállományuktól minél kisebb veszteséggel szabaduljanak meg. Ahol csak tehették, az ügyfelekkel való megegyezések igyekeztek és igyekeznek ma is életben tartani a nemfizető (default) ügyleteket is. Ennek a törekvésnek eredményeként az elmúlt két évben jelentősen nőtt a kereskedelmi bankok restrukturálási tevékenységének hatékonysága. A helyzet súlyosságától függően a felek több megoldás közül választhatnak.

A legenyhébb esetekben a hitelkondíciók nagymértékű javítására kerül sor (futamidő hosszabbítása és kamatmarzs csökkentése a forrásköltség körüli szintre). Átmenetileg hosszabb tőkemoratóriumot, a kamatok tőkésítését alkalmazzák. Ekkor már szükség van a cég bank általi átvilágítására és a működés folyamatos monitoringjára is. Ha a fentiek nem segítenek, de a cég termelőképes, akkor a tőke egy részének leírása is szóba kerülhet. Ha valamennyi eddigi eszköz elégtelen, a bank dönthet a hitel mögötti fedezet átvételéről és fennmaradt ügyfélkapcsolat esetén az eszköznek az ügyfél részére történő bérbeadására, ellenkező esetben értékesítésére kerülhet sor.

Miközben a nem teljesítő hitelek (NPL) állománya csökken, a fennmaradó problémás ügyek egyre hosszabb időt töltenek a nemfizető időszakban. A megoldatlan ügyek időtartamának növekedésével pedig arányosan nő az esélye annak, hogy a restrukturálás már nem hoz megfelelő eredményt. További gond, hogy a nemfizető ügyleteken belül még mindig jelentős a projekthitelek aránya, amelyek restrukturálása lényegesen komplexebb feladat. A bankok emiatt egyre nagyobb arányban kénytelenek ismét a drasztikusabb eszközökhöz, a jelzálogjog érvényesítéséhez, vagyis az eszköz végleges átvételéhez, illetve magának a követelésnek az eladásához folyamodni.

A fedezet érvényesítése, majd azt követően az átvett eszköz és a fennmaradó követelés értékelése szükségszerűen együtt jár az eredeti követelés és a meghatározott érték különbségének céltartalékolásával. Tapasztalataink szerint azonban összességében a nemteljesítő portfoliók valós piaci értéke és a mögöttük álló teljes kintlévőség közti különbséget a bankok csak részben tudják céltartalékkal fedezni. Ezt ugyanis leginkább a megtermelt nyereség, vagy tőkeemelés terhére lennének képesek végrehajtani.

Az elmúlt években a banki különadók, illetve a devizahiteles törvények kikényszerítették a banki tőkeemeléseket, de nagyrészt fel is emésztették ezeket. A jelenlegi visszatérítések kapcsán pedig a bankszektor további közel 700 milliárd forintnyi veszteséget lesz kénytelen részben újabb tőkeemelésekkel kompenzálni. Veszteség mellett, további erre fordítható tőkeemelés nélkül azonban nagyobb mértékű céltartalék képzésére nem lesz módja a pénzintézeteknek.

A rossz bank koncepciója jó megoldás lenne arra, hogy a hazai bankrendszer újra az aktív hitelezés felé tudjon fordulni, ennek egyik legnagyobb akadálya azonban éppen az lesz, hogy a banki céltartalékképzésre nem áll rendelkezésre a szükséges tőke. Rövid távon, a bankrendszer jelenlegi terhelése mellett így kisebb az esély arra, hogy a nemteljesítő portfoliók könyv szerinti értéke a valós piaci érték közelébe kerüljön, nagyobb tételben is eladhatóvá téve a banki portfoliókat a rossz bank részére. A banki hitelezés érezhető felfutása tehát ettől az intézkedéstől önmagától nem várható.