Mi áll a putyini fordulat mögött?

Vlagyimir Putyin elnöknek az Oroszországot körülvevő régióval, illetve a Nyugattal kapcsolatos politikáját jelentősen félreértették. Ahelyett, hogy az elemzők a szélesebb geopolitikai rendre fókuszáltak volna, a Kreml politikáját egyfajta pszichodrámaként kezelték, amelyet csak az orosz lélek alapos vizsgálatán keresztül lehet megérteni. Ennek eredményeként pedig félreértelmezték azt, hogy mi okozta a putyini politika átfordulását a modernizáló, békülékeny, sőt Nyugat-párti megközelítésből egy agresszív revizionista irányzattá.

A jelenlegi orosz külpolitikával kapcsolatban két hibás értelmezés is megfogalmazódott. Az első, a Putyinnal szimpatizáló megközelítés szerint az orosz politika logikus következménye a Nyugat bekerítő stratégiájának. Szerintük a NATO és az EU keleti bővítése egy szükségtelen provokáció volt. Ennek az elméletnek egyértelmű korlátai vannak. Először is, ez azon az állításon alapul, hogy a berlini fal leomlásakor és a Szovjetunió szétesésekor a Nyugat ígéretet tett arra, hogy nem bővíti ki a NATO-t.

Még Mihail Gorbacsov is azzal vádolta meg a Nyugatot a fal leomlásának 25. évfordulóján, hogy nem tartotta be az 1989-ben tett ígéretét, hanem ehelyett kihasználta „Oroszország meggyengülését” az 1990-es években annak érdekében, hogy a „világ monopolisztikus vezetésére és uralására” bejelentse igényét, köztük a NATO-bővítés révén. A valóságban azonban a Nyugat sosem ígérte meg, hogy nem bővíti ki a NATO-t. Valójában 1990 tavaszán az USA egyértelművé tette, hogy az újraegyesülő Németország nem lehet két eltérő biztonsági rendszer része.

Még lényegesebbnek számít az a körülmény, hogy Oroszország az 1990-es években nem nagyon aggódott amiatt, hogy az európai gazdasági és biztonsági struktúrákat kiterjesztik a Szovjetunió egykori baráti, közép- és kelet európai országaira vagy a függetlenné vált szovjet tagköztársaságokra. Ha igen, akkor talán nem kellett volna közel két évtizedet várnia ahhoz, hogy a Kreml visszacsapjon.

A putyini fordulat másik népszerű értelmezése szerint az orosz államfő irracionális személyiség, és az orosz külpolitika is csupán egy olyan ember fantáziájának kivetülése, aki olyan attrakciókat mutat be, mint például az, hogy motoros sárkányrepülőn ülve vezeti a szibériai hódarvakat a vonulási útvonalukon. Ez azonban felvet egy nyilvánvaló kérdést: miként tudott hirtelen Raszputyinnál is örültebbé válni egy olyan ember, aki egykor II. Sándor cár óta Oroszország legmodernebb és legmegbízhatóbb vezetőjének számított, és akit George W. Bush 2001-ben „igen egyenesnek és hitelesnek” nevezett.

Ezeknél jobb magyarázatot találunk az orosz külpolitika váltásainak kronológiáját böngészve, amely a 2008-as grúziai válsággal kezdődött. Amikor a NATO-tagságra pályázó Grúzia katonai erővel lépett fel Dél-Oszétia szakadárjainak támadásaival szemben, amelynek kormányzatát több mint egy évtizede támogatta a Kreml, Oroszország lerohanta Grúziát, hogy megvédje a szakadár régiót. Emellett Oroszország megerősítette jelenlétét a másik szakadár tartományban, Abháziában is. Ez a válság, amelyet megelőzően nagy számban adtak orosz útlevelet grúziaknak, előrevetítette az orosz csapatok krími bevetését is, amit az orosz állampolgárok védelmének ürügyén vittek véghez.

Retorikai szempontból a putyini fordulat már korábban nyilvánvaló volt. A 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián Putyin egy új arcát mutatta, amikor a nagy feltörekvő gazdaságokról – Brazíliáról, Indiáról, Kínáról és Oroszországról – úgy beszélt, hogy azok a szerinte önkényesen egypólusú világrend alternatívái lehetnek. Sok elemzőt sokkolt ez a kijelentés, és a beszédet Putyin irracionalitása jelének látták. Az azt követő évben kitört a pénzügyi válság, amely arról győzte meg Putyint, hogy utóbbi felvetése prófétikus volt. Szerinte a válság azt bizonyította be, hogy véget ért Amerika dominanciája.

Valójában a válság előtt Oroszország beletörődött a globális kapitalizmus logikájába, felismerve annak szükségességét, hogy együtt kell működnie a multinacionális cégekkel, hogy modernizálja és diverzifikálja a nyersanyagokon és az energiatermelésen alapuló gazdaságát. A válság után azonban már a globális piacok legalábbis hatalmi szempontból már nem hoztak sok előnyt az országnak. Ehelyett Oroszország legjobb választása az volt, hogy együttműködik olyan országokkal, különösen Kínával, amelyek az államközpontú kapitalizmus modelljét építették ki.

A válság putyini értelmezését megerősítették az amerikai és európai politikai fejlemények. Az USA-ban olyan elnök került hatalomra, aki Amerika globális szerepét csökkenteni kívánta. Amikor kitörtek az Arab Tavasz forradalmai, az USA válaszlépései gyengék és elhibázottak voltak. Ez lehetővé tette Putyin számára, hogy a geopolitikai pragmatizmus hiteles támogatójaként láttassa magát, különösen Szíriában.

Európa adósságválsága, illetve az, hogy a vezetőik nem voltak képesek a koordinált fellépésre, további muníciót adott a Kremlnek. Még szélesebb értelemben, Putyin azon nézete, miszerint a gazdasági válság a Nyugat szétesését okozta, a hagyományos szovjet geopolitikai gondolkodásnak felel meg.

Miközben a nyugati politikusok és gazdasági döntéshozók arra törekedtek, hogy elkerüljék a második nagy gazdasági világválságot, Putyin már abból indult ki, hogy az be is következett. A Nyugat számára a kialakult geopolitikai zavar kezelése jóval nagyobb kihívást jelent majd, mint a gondokkal küzdő gazdaság talpra állítása.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org