Egyre többször fordul elő mostanában, hogy döntéshozóinkat a nagy akarás közepette elviszi a lendület: aztán meg gyorsan kiderül, hogy több szempont miatt – amit az előkészítés során elfelejtettek megvizsgálni – a terv csak részben, vagy egyáltalán nem hajtható végre. Az alapvető probléma az, hogy az utóbbi néhány hónapban legalább öt ilyen példát lehet mondani, ami a magyar kormány döntéshozatali modelljét nézve is elég sok. Ott van például az internetadó, az EKÁER, a megyei autópálya-matricák ügye, régebbről az online pénztárgépeké, most pedig a kormányhivatalok hatáskörének kibővítése hozhat más eredményt, mint amit a kabinet szeretett volna.
A megszaporodott korrekciók, illetve visszavonulók mögött több ok is állhat. Az egyik lehet a saját tévedhetetlenség képzete, amely önmagában elég lehet ahhoz, hogy az adott döntéshozó mellőzze lépése mellékhatásainak előzetes vizsgálatát. A másik jellemző hiba a rövidlátó sakkjátékos módjára történő viselkedés: akkor is azonnal leütöm az ellenfél bábuját, ha tudom, hogy emiatt a következő három lépésben mattot kapok. Ha például kell 25 milliárd forintnyi pluszbevétel a költségvetésbe, mindenképp keresek egy új bevételi forrást, nem számít, hogy széles rétegeknek okozok ezzel kimutatható és közvetett károkat. Benne lehet már a képben sajnos az is, hogy az államigazgatásban ülő szakemberek egyszerűen nem mernek szólni a legvédhetetlenebb döntés nyomán sem: egyrészt, mert ezzel saját állásukat is veszélybe sodorhatják, másrészt, ha szólnának is, biztosan visszapattannának a falról. És persze sokszor léteznek a felsőbb szempontok is: ha valaki magáénak szeretne tudni egy területet, komplett szervezeteknek kell alárendelni magukat a szent akaratnak.
Ennek az elvrendszernek lesz aztán egyre többször csúnya kapkodás, meg két héten belül háromszori jogszabálymódosítás a vége. Az igazi tragédia pedig az, hogy nagyon sok esetben az alapötlet nem is rossz, csak az elvtelen döntések miatt kell aztán mégis kitolatni az utcából, meg menteni a menthetőt.
