A magáncsőd egy win-win játszma is lehet

Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a devizahitelek átváltása után egy újabb mentőövet dobjon a kormány az adósoknak: ez pedig a magáncsőd intézménye. A kormányülésen múlt héten már asztalra került a kérdés, amellyel nem csak a hitelesek járnának jól, ennek azonban számos feltétele van.

A súlyosan eladósodott háztartások problémáját továbbra sem oldja meg a devizahiteles elszámolás és forintosítás. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a jelentős késedelemben lévőknél az elszámolás hatására csak a hátralék fog érdemben csökkenni, a tőketartozás nem. Ezért a törlesztőrészlet újraszámított értéke e háztartások számára hasonló terhet fog jelenteni a jövőben is.

Az a kérdés, hogy az ismét bevezetés előtt álló magáncsőd intézménye végső megoldással szolgál-e. A magáncsőd célja és haszna a gyakorlatban, hogy a bajba jutott adósok egy állam által koordinált csődeljárással belátható időn belül megszabaduljanak pénzügyi terheiktől, és „tiszta lappal” folytathassák életüket. A hitelezőknek és az államnak is az az érdeke, hogy egy ilyen rendszert csak a valóban menthetetlen – legalább 90 napja nem fizető – adósok vehessék igénybe.

Ehhez szigorú belépési feltételek szükségesek. Mindenekelőtt az adós tartozásának alsó és felső korlátot kell szabni. Nem célszerű bevonni az átlagosnál jóval magasabb hitelt felvett fogyasztókat, valamint a kisösszegű fedezetlen hitellel tartozókat a rendszerbe, csökkentve így az igénybe vevők számát és a működtetés költségeit, amelyek nemzetközi példák alapján csődeljárásonként több ezer eurót is jelenthetnek. Ennek megfelelően célszerű lenne nagyjából 3 és 30 millió forint között tartani a személyenként megengedett teljes adósságállományt.

Az adós havi bevételeire is meg kell állapítani alsó és felső határt. Ha előbbit túl alacsonyan szabja meg a jogszabály, akkor számos magáncsődbe lépett adós egyáltalán nem lesz képes törleszteni, miközben a rendszerhez kapcsolódó költségek (például vagyongazda díja) változatlanul felmerülnek. A hiteltörlesztésre fordítható jövedelemi hányad felső korlátja pedig méltányossági elvek miatt szükséges.

A magáncsőd sikerének titka a részleteiben rejlik. A törvényalkotónak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a nem teljesítő portfólió tisztulásnak induljon, ugyanakkor ne bénítsa meg a hitelezési szektort, ne tegye túl költségessé és bonyolulttá a megvalósítást. Rendkívül komplex folyamatról van szó ugyanis: elég belegondolni, mekkora kihívást jelent az adós indokolt és nem indokolt létfenntartási kiadásainak megállapítása, ellenőrzése, a jövedelemhányad és az egyéb – akár nem tisztán szerzett – jövedelem figyelembe vétele.

Ha a kereteket nem szabják kellően szűkre, akkor több százezer adós jelentkezhet be, miközben a rendszer és a piac – szintén nemzetközi példák alapján – évi tíz-tizenötezer új eljárás kezdeményezésénél aligha bír el többet. Kellő körültekintés hiányában fennáll a veszély, hogy törleszteni képes adósok is a magáncsődöt választhatják, amennyiben így olcsóbban kiléphetnek tartozásukból, és megtarthatják a jelzálog tárgyát. Reményük nem alaptalan, a csődvédelem és az eljárás akár 5-7 évig is elhúzódhat, ami egyben a végrehajtási eljárások további szüneteltetését is jelenti.

Ez a rövid távon negatív banki eredményhatáson túl jelentős kockázatot jelent: a már minősített, de még 90 napon belüli állományok 90 napon túlivá válhatnak. A bankok és hitelezők számára kiemelt kockázat, hogy egyelőre nem tisztázott, mely felek és milyen arányban viselik a vagyongondnoki rendszer tetemes költségeit. További kérdés, hogy a fedezetlen hitelállományuk jelentős részét leírni kényszerülhetnek-e a bankok, az értékvesztésen keresztül rontva így mérleg szerinti eredményüket, a csökkenő törlesztéseken és kamatbevételeken keresztül pedig a mérlegfőösszeget.

Kérdés, hogy mit tehetnek a bankok. Az elszámolás alapján úgy becsülhető, hogy a több mint 1000 milliárdos 90 napon túl késedelmes állomány akár 10-15 százaléka ismét teljesítővé válik. Ez azonban nagyrészt csak átmeneti pozitív mellékhatás, így a bankoknak jelentős erőforrásokat érdemes összpontosítania az újonnan menthetővé vált ügyfelek kezelésére és a „visszacsúszás” megelőzésére. Priorizálni kell az intenzíven kezelendő ügyfélcsoportokat, és ügyféltörténeti jellemzők alapján megfelelően célzott kezelési módokat kell kialakítani. Erre szolgálhat megoldásként a több helyen sikeresen bevezetett behajtási mutatószámrendszer, ami hiteltörténeti és magatartási adatokat elemez statisztikai és modellezési eszközökkel megtámogatva.

Nemzetközi példák alapján a magáncsőd eljárások megtérülését és morális kockázatait ismerve, bizonyos adósoknál mindkét fél számára előnyösebb lehet akár a lejárt tartozás egy részét elengedni, és átstrukturálásban megállapodni. Ez a gyakorlatban egy komplex, de kifizetődő modellezési és döntési feladatot jelent.

A továbbra is menthetetlen adósok problémájára a Nemzeti Eszközkezelő nyújthat megoldást. Bár az intézmény által megvásárolt ingatlan után a legtöbb esetben a követelés minimum felét leírni kényszerülnek a bankok, még így is a piaci értékesítésénél és a sikeres magáncsődeljárásnál nagyobb megtérülést várhatnak.

A magáncsőd intézménye célozott és óvatos bevezetés, valamint párhuzamos banki proaktivitás esetén középtávon minden érintett (adós, állam és bank) számára kedvező lehet. Az adósok elkerülhetik a zálogtárgy elvesztését, a bankoknál javulhat a hitelportfólió minősége, hosszabb távon pedig akár nőhet a vállalkozási és hitelezési aktivitás is.