BUX 41,906.58
+1.60%
BUMIX 3,960.45
+0.94%
CETOP20 1,960.74
+2.16%
OTP 10,580
+0.71%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
-5.33%
+2.90%
-0.20%
ZWACK 17,500
+1.74%
0.00%
ANY 1,640
+0.31%
RABA 1,165
+0.87%
0.00%
-0.49%
+1.89%
+0.46%
OPUS 193.2
-0.21%
-7.36%
+2.00%
0.00%
+4.39%
OTT1 149.2
0.00%
-1.99%
MOL 2,834
+1.21%
0.00%
ALTEO 2,390
+1.70%
+1.85%
+1.22%
EHEP 1,645
+2.81%
+1.43%
+1.67%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
-1.72%
+8.53%
0.00%
SunDell 42,000
+5.53%
-2.33%
+2.65%
-4.40%
0.00%
+1.89%
+10.89%
GOPD 9,020
-27.84%
OXOTH 3,700
-2.37%
0.00%
NAP 1,226
+0.66%
-12.34%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Jó-e, ha az MNB megveszi a tőzsdét?

A jegybank egyik vezetője nagyszabású tervekről számolt be a minap. Nagy Márton alelnök szerint az MNB a pesti tőzsde masszív felfuttatására készül, amivel a „tulajdonosi szerepvállalás együtt kell hogy járjon”.

Az olvasó első reakciója az ijedséggel vegyes hitetlenkedés: úristen, már megint! Az új elnök vezénylete alatt a jegybank – mint a mesebeli kis gömböc – három éve mindent lenyel, ami az útjába kerül. Először a PSZÁF-ot, majd a pénzforgalmat lebonyolító Girót, benne a Központi Hitelinformációs Rendszert működtető BISZ Rt.-vel, és most jön a tőzsde (hogy a műkincs- és ingatlanvásárlásokról, a közgazdasági oktatás megreformálását célzó százmilliárdos alapítványokról ne is beszéljünk).

Túl e hatalmas portfólió „salátajellegén” (amely egyaránt felvet törvényi és governance-kérdéseket), óhatatlanul felmerül az is, amit a szervezetelmélet vezetői „attention span”-nek neveznek. Arra gondolok, hogy a Matolcsy György MNB-elnök és vezetőtársai milyen mértékben képesek érdemben felügyelni ezeket az önmagukban is hatalmas és szerteágazó tevékenységeket.

Azaz, biztosítani az elkülönült szervezetekben folyó munka elvárható szakmai színvonalát, gondoskodni a szükségképpen jelentkező szakmai, szervezeti és anyagi érdekkonfliktusok kezeléséről és – ami talán a legfontosabb – a potenciálisan nagy veszteségekkel járó hibák elkerüléséről. Ha a közelmúlt brókerbotrányaira, elsősorban a Buda-Cash- és a Quaestor-ügyre gondolunk, akkor az aggodalom aligha alaptalan.
Ám tételezzük fel, hogy mégis az, mert az elnök és vezetőtársai – R. Thaler és C. Sunstein kiváló amerikai szerzők mulatságos metaforájával élve – okosak, mint Einstein, az emlékezetük, mint egy IBM Big Blue-é, az akaraterejük pedig olyan, mint Gandhié.

Ha így áll a helyzet, akkor valóban feltehető a kérdés, hogy jó-e nekünk, ha az MNB megkísérel életet lehelni az évek óta nem túl dinamikus és nem is túl fontos budapesti értéktőzsdébe. (Hely szűkében most ne foglalkozzunk azzal, hogy ez az állam feladata-e. Nyilván nem, de másfelől az is igaz, hogy egy lebénult piacon az állam – saját korlátainak tudatában – átmenetileg vállalhat ilyen és ehhez hasonló feladatokat.)

Egy jól működő piacgazdaságban fontos szerep juthat általában a tőkepiacoknak és ezek egyikeként a tőzsdének. Közepes és nagyobb vállalatok juthatnak szabályozott körülmények között fejlesztési forrásokhoz olcsóbban és a saját szempontjukból legalábbis alacsonyabb kockázatok mellett, mint ha bankhitelt vennének fel. A megtakarításokkal rendelkezők számára is érdekes lehet – különösen a mostani hiperalacsony kamatkörnyezetben –, hogy megtakarításaiknak egy részét magasabb hozamot ígérő eszközökbe fektessék (igaz, magasabb kockázat mellett). És az is igaz, hogy a szomszédunkban is vannak jó példák: elsősorban a lengyel és a román tőzsdét szokták említeni, mint amelyek hasznos szerepet töltenek be e két ország átlagosnál gyorsabb gazdasági növekedésében.

A gazdasági növekedés és a tőzsde működése közötti kapcsolat természete azonban igencsak összetett, egy dolog viszont biztos: nincs az a nagyszerű tőzsde, amely önmagában gazdasági fellendülést idézne elő. És ezzel meg is érkeztünk a dolog lényegéhez. Az ötlettel nem az a baj, hogy a magyar tőzsde egy kis gazdaságot szolgál ki (a lengyel gazdaság töredéke), ami szükségképpen korlátozza a kibocsátások várható számát, nagyságát és a várható másodpiaci forgalmat.

Ettől még a fenti pozitív externáliák értelmessé tehetik akár egy veszteséges tőzsde működtetését is. Elrettentő példák (Quaestor, BTel és társai) viszont valójában minden tőzsdén vannak. A baj – amit kül- és belföldi megfigyelők, piaci szereplők és szervezetek egybehangzóan állítanak, és amiről a hazai gazdaságpolitika egyetlen formálója (a jegybankot is közéjük értve) sem hajlandó tudomásul venni – az a gazdasági környezet kiszámíthatatlansága és átláthatatlansága. Ez az, ami még a válság elmúlta után is elriasztja a magyar és nem magyar befektetőket a befektetésektől, és ebből a szempontból mindegy, hogy a finanszírozás forrásaként a bankszektort vagy a tőzsdét veszik (illetve nem veszik) számba.

Az elmúlt években tanúi lehettünk annak, hogy a jegybank meglehetős kreativitást mutat (ha leszámítjuk a már említett kisgömböc-effektust) a monetáris politikai eszköztár kiterjesztésének terén. A növekedési hitelprogram (NHP), a devizahitelek kivezetése, az önfinanszírozás, a bankok hosszabb lejáratok felé terelése és most a tőzsde revitalizálása mind jó gondolatok, és amennyire ez megítélhető, a végrehajtással sem voltak eddig technikai értelemben különösebb problémák.

Nagyon valószínű például, hogy az NHP nélkül még nagyobb mértékű lenne a vállalati hitelállomány visszaesése, és az sem kétséges, hogy a külső sérülékenység csökkenése is fontos előfeltétele a befektetői bizalom visszatérésének. Az ezek érdekében elvállalt költségek és kockázatok értelmesnek tűnnek. Ám mindez kevés, ha a „big picture” terén nincs előrelépés. Akkor a mégoly kreatív megoldások is – amilyen a tőzsde „életre galvanizálása” is – legfeljebb erőltetett helyben járást eredményeznek.

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek