Folyamatosan növekszik a magyar gazdaság. Dinamikusan bővül a foglalkoztatottság. Hosszú ideje nem látott ütemben emelkednek a keresetek, így a háztartások egyre többet tudnak vásárolni. Unalomig ismert szólamok ezek a magyar gazdaság elmúlt éveket jellemző teljesítményéről, ugyanakkor ha körülnézünk, kiderül, hogy vannak az Európai Unióban olyan országok, amelyek még kedvezőbb számokat tudnak felmutatni.
Tavaly az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt alapján egy tapodtat sem közeledett a magyar gazdaság az EU-átlaghoz, sőt még vissza is estünk, vagyis az áhított reálkonvergenciának se híre, se hamva. Amíg két évvel ezelőtt az uniós átlag 68 százalékát hoztuk az Eurostat adatai szerint, addig tavaly már csak 67-et. Nagy szerepe lehetett ebben annak, hogy 2016-ban elapadtak az EU-források, mert az előző uniós ciklus pénzeit már nem, a jelenlegit még nem vehettük igénybe, miközben a nyugat-európai országok növekedése épp lendületet vett. A tavalyi visszaeséssel a magyar gazdaság a 2013-as pozíciójára csúszott vissza, ami mutatja, hogy az elmúlt évek EU-s forrásbősége sem hozott átütő változást – vagyis egyetlen év zárójelbe tudta tenni a korábbi teljesítményt.
Nem új keletű történet, hogy a magyar gazdaság konvergenciája gyakorlatilag leállt: az elmúlt tíz évben a kelet-közép-európai és a balti országok nagyobb tempót tudtak diktálni. Így történhetett, hogy míg tíz évvel ezelőtt még csak Szlovénia és Csehország előzött meg bennünket – igaz, már akkor is magasan –, addig immár Litvánia, Észtország, Szlovákia és Lengyelország is nagyobb egy főre jutó GDP-t termel. A lengyelek csak néhány éve értek be minket, ám azóta nem hagynak sok esélyt arra, hogy pozíciónkat visszaszerezzük.
E számok sajnos sokkal inkább a nemzetközi versenyképességi rangsorokban elfoglalt pozíciónkat támasztják alá – azt, hogy alig van olyan uniós ország, amelyiket megelőzzük –, semmint azoknak az érvelését, akik a rangsorok hibáit feszegetik. Kétségtelen, hogy makrogazdasági számaink sokat javultak a válsághoz képest – ezt mindenki elismeri –, a hosszú távú növekedéshez azonban több kell, mint hogy egy-egy autóipari multi összeszerelő-üzemet épít Magyarországon, hogy a munkaerőhiány béremelést kényszerít ki, s annál is több, hogy az EU-pénzek farvizén olykor lendületet vesz a gazdaságunk.
A hosszú távú növekedéshez a negyedik ipari forradalom hajnalán jól képzett munkaerő, fejlett pénzpiac, kedvező intézményi, üzleti környezet és tőkeerős vállalatok kellenek. De amíg a munkaalapú társadalom alappilléreit tesszük le, addig a tudásalapú társadalmat építő országok egyre könnyebben és gyorsabban hagyhatnak el bennünket. Mert ahol képesek magas hozzáadott értéket teremteni a magas képzettségű dolgozók, ott nem jelent túl nagy gondot a béremelések kitermelése sem.
Nálunk más a helyzet: a részben a kivándorlás miatt egyre kritikusabbá váló munkaerőhiány jelentős béremelésre késztette a cégeket, épp egy olyan időszakban, mikor a versenyképességünk növekedéséről nem beszélhetünk. Habár a szükségszerűen megemelt bérek tompíthatják a kivándorlást, a és a garantált bérminimum jelentős idei növelését több cég nem képes kitermelni.
Vitathatatlan, hogy számos jó irányba tett lépést láthatunk a kormányzat részéről. Ilyen, hogy az előző költségvetési periódushoz képest a 2014–20-as uniós ciklus forrásainak sokkal nagyobb része megy a vállalati szférába, és kedvező az is, hogy csökkennek a munkát terhelő adók. Az erre fordított százmilliárdok kedvező hatását azonban tompítja, hogy a befektetők kiszámíthatatlannak tartják a gazdaságpolitikát – s ebben nincs változás, pedig a tőkeerős vállalatok itt tartása és ide vonzása nagyon fontos lenne a konvergencia szempontjából.
A tőke importálható, a tudás nehezebben. S Magyarországnak nem is a tőke volt a nagy ereje soha, hanem a tudás, amely az itt élő emberek fejében van. Nos, a felsőoktatásban részt vevők száma 17 éves mélypontra esett, miközben az egészségügyi rendszerről napról napra érkeznek a kedvezőtlen hírek. Pedig hosszú távon, az egyre inkább gépesített és robotizált gyártás során, a képzett és egészséges munkaerőnél nincs nagyobb érték.
Az EU-s forrásbőség még 2020-ig kitart, addig nagy baj nem lehet, de ha a következő években nem történik áttörés a versenyképességünkben, s nem érjük el a régiós országok potenciális növekedési ütemét, akkor a legnagyobb kérdés immár az lesz, hogy Lettországot és Romániát meddig tudjuk még magunk mögött tartani.
